Naponta veszem kezembe a Magyar Nemzetet és érdeklődéssel-élvezettel olvasom a hasábokat. Azt tapasztalom ugyanis, hogy pro-kontra egyre inkább tisztuló, kiformálódó állásfoglalások, koncepciók és szempontok jelennek meg a lapban. Mivel négy gyerekem van (2; 5; 6,5; 8,5 évesek) – és így a mostani szemlélet szerint nagycsaládosnak minősülök - a szemem jobban keresi a családmodellünket érintő írásokat. Találok is időről-időre a Magyar Nemzet hasábjain ilyeneket és az eddigi tapasztalatom szerint ezek a cikkek a több gyermekes családokat elvileg támogatták, bátorították, az évről-évre fogyó magyarság reményének látták stb. Ma megtört ez a pozitív sor. Megtörte Horváth Lajos: Ne erőltessük a nagy családot című gondolatcsokrával (M.N. 1989. IV. 14.)

Elgondolkodtató volt számomra a cikk, mert olyan szempontokat vetett fel, amelyekre eddig nem is gondoltam. Gyermekeimnek az esti gyertyagyújtásnál (ami egy rövid imádságból és egy hosszabb beszélgetésből áll), gyermeknyelven elmondtam, miről olvastam az újságban. Ilyenformán: Egy bácsi arról írt, hogy mi, a „nagy” család veszélyeztetjük országunknak a tartós sikereit, és pusztán az a tény, hogy ti négyen vagytok testvérek, az rossz a mi hazánknak.... Erre megkérdezte az 5 éves Dóri: „akkor most meg kell halni valamelyikünknek?” A 8,5 éves Peti: „Akkor nem fog születni több testvérünk?!” Megnyugtattam őket, hogy ilyesmitől nem kell félnünk: nem kell meghalni senkinek, és még egy vagy kút testvérük mindenképpen születni fog, sőt gondolkodhatunk azon is, hogy a „csapatunkat” egy állami gondozott gyerekkel is kiegészítjük.

Most már felnőtt nyelven, de gyermeki őszinteséggel szeretnék Horváth Lajos nagy család ellenes szempontjaira reflektálni, bizony saját hazám és népem irányában kissé elfogultan. Remélem, hogy ez az elfogultságom beleilleszthető az emberiség egyetemes érdekeibe.

1. Az írás címe: „Ne erőltessük a nagy családot” – azt feltételezi, hogy a több gyermek vállalását Magyarországon erőltetni lehet, sőt valakik erőltetik is. A tapasztalatom szerint hazánkban az emberek szabadon eldönthetik, hány gyermeket akarnak felnevelni. A NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) pedig azzal a célkitűzéssel alakult meg, hogy felmutat egy eszményt a társadalom számára. Senkire sem ráerőltetve azt, csupán felkínálva.

Hiszen az élet továbbadását és kibontakoztatását aligha lehet kívülről vagy felülről egy házaspárra ráerőltetni... Belülről fakadóan hinnem és remélnem kell abban, hogy érdemes a XX. sz.-ban is magyarnak, embernek születni. Van értelme a megszülető életnek. Minden külső körülmény ellenére lehetséges boldogan élni, sőt mindezekért egyes szám első személyben tenni is tudok akkor magamtól vállalom a több gyermeket. Ha ezek a belső lelki és tudati feltételek nincsenek meg az emberben, ugyan ki erőltetheti a nagy családot...?

2. „... a szocializmus nem érhet el tartós sikereket, ha az ősi, több évezredes sokgyermekes családeszményt nem váltja fel a tervezett kis családnak a közvélemény és a tudomány által mérlegelt gondolata” – írja Horváth Lajos Somló Bódogra hivatkozva.

A szocializmussal kapcsolatban az a feltételezésem, hogy az a társadalmi fejlődés kapitalizmus után következő szakasza. Ha a cikkíró idézett mondata igaz, akkor a társadalmi fejlődés ezen magasabb fokán a szocialista társadalom önmagát elpusztítja. Ugyanis ahhoz, hogy a magyar társadalom lélekszáma 2040-re ne a prognózisok szerinti 8 millió legyen, hanem a mai létszám, ahhoz a potens családoknak 4 gyermeket kellene vállalniuk.

Vajon miben lehet megfogalmazni a szocializmus tartós sikerét? Remélem, nem az önmagát elpusztításban. Vajon lehet-e egyáltalán akárminő sikerekről beszélni egy társadalomban, ha annak az a feltétele, hogy nem születhetnek gyermekek...? Különben is: ki fogja etetni, gondozni néhány évtized múlva azokat az idős embereket, akik a feltételezett „tartós sikereket” elérték?

3. A cikk következő részében arról ír Horváth Lajos, hogy „gyáraink, bányáink nem kétszereződnek meg kilenc hónap alatt!” Ez szerencsénkre igaz, és hozzá kell tenni, hogy nincs is rá szükség. Már csak azért sem, mert ezt legfeljebb az indokolná (?), ha minden családban négyes ikrek születnének minden alkalommal...

Más irányban keresném a túlnépesedés gondolatkörének megoldását világviszonylatban. Hazánk azon kevés országok közé tartozik, ahol ez a problémakör nyomokban sem kimutatható, hiszen évről-évre fogy az ország lakossága.

A tudomány eredményeit valóban fel kell használnunk ezen a téren. A tudomány – a Római Club jelentése alapján – azt állítja, hogy a Föld képes lenne ellátni a jelenlegi létszám ötszörösét is, ha a Földet rendeltetésének megfelelően használná az emberiség. Rablógazdálkodás helyett gazdálkodás, környezet pusztítás helyett annak megóvása, rendben tartása... de mindenekelőtt a fegyverkezést kellene teljes mértékben megszüntetni.

Úgy gondolom, hogy a Föld nem arra való, hogy az emberek gyűlölködésének és gyilkolászásának színtere legyen. Egész másra való. Arra való, hogy az emberek egymást szeretésének színtere legyen. Egy bizonyos, 2000 évvel ezelőtt élt názáreti ács az ehhez szükséges ideológiát így fogalmazta meg: „Amit szeretnéd, hogy veled tegyenek az emberek, te is azt tedd velük.” Ha az emberiség nem akarja ezt az eszményt zászlajára tűzni, hanem állapotszerűen él tovább a „nyolc halálos bűnében” – ahogy ezt Konrád Lorenz könyvében leírja, akkor Horváth Lajos nyugodt lelkiismerettel megírhatja a következő cikket is: „Ne erőltessük a családot sem...” címmel. Hitem szerint erre az írásra nem lesz szükség. Nem lesz addig, amíg élnek a Földön olyan családok, akik életét a fenti eszmény határozza meg, és 4-6-8-10 gyermeküket is ebben a szemléletben nevelik...

4. Visszatérve a magyarországi valóságra és az újságcikkre, igazat kell adnom Horváth Lajosnak abban, amit az állás és lakás problémákkal kapcsolatban leírt. De a megoldást nem ott keresem, hogyha kevés a lakás és állás lehetőség, akkor szülessen kevesebb gyermek. Általános iskolai földrajz-tanulmányaimra visszagondolva, bármelyikőnk tudhatja azt a tényt, hogy Magyarország kb. 25 millió ember számára képes emberi körülményeket biztosítani. Ha mégsem biztosítja még 10 millió ember számára sem, akkor a rossz gazdálkodásban és a mégrosszabb elosztásban kell keresni az okokat. Az egész társadalmat kell meggyógyítani, nemcsak egy-egy betegség tünetét kezelni.

Bárki nekem szegezheti most a kérdést: ha ennyit okoskodtál, most már mondhatnál valami olyan megoldást, amit az egyes ember is, már ma is elkezdhet megvalósítani! – Próbálok mondani...

Valósítsuk meg a bolondok országát! Az ötletet Lev Tolsztoj: Bolond Iván című meséjéből vettem. A bolondok országának lényege: mindenki dolgozik és nincsen katonaság. Máris megindul a fantáziám, hogy micsoda történelmi bevágás lenne az emberiség életében, ha a kicsi Magyarország megszüntetné az egész hadseregét. Egy csapásra megoldódna az összes szociális probléma a felszabaduló hatalmas pénzek és eszközök segítségével. Az eddigi fegyvert szorongató kezek most termelő eszközöket fognának. Katonai területek mezőgazdasági és biztonságos kirándulóhelyekké válnának. Végnélkül sorolhatnám azokat a történéseket, amelyekkel Hazánk a Föld reménységévé válhatna.... Bolond lakói pedig, a Föld első boldog népe lehetne... A Bolondok Országa csak alulról szerveződhet. Nagyképű és csaló lennék, ha most azt mondanám hogy kezdem a bolondok sorát, hiszen mióta a világ világ, voltak ilyenek. Egyszerűen csak beállok ezek csapatába: dolgozok, fegyvert nem forgatok – sőt a félreértések elkerülése végett a katonakönyvemet is visszaküldtem a Honvédelmi Miniszternek. A rászorulóknak adok (havonta 1000 Ft-ot), segítségre szorulóknak a tőlem telhetően segítek, azaz próbálok szeretni, azaz azt teszem, amit szeretném, ha velem is tennének. Mindezek erejében hiszek a jövőben s ezért merészelek ma négy és holnap talán már öt gyermeket vállalni, akiket reményeim szerint ugyanebben a hitben szeretnék felnevelni. Horváth Lajos idéz egy sort Ady Endrétől: „Nekünk muszáj mindenkinél jobbnak lenni!” Legnagyobb vágyaim közé tartozik, hogy ez megvalósuljon. Úgy gondolom, a családban lévő több gyermek szolgálhatja ezt a célt – az „egykézés” sohasem.

KARAJ 1989/2