Nem azt mondom el, hogy mi az, hanem azt, ahogy én végzem, ahogy én ajánlhatom. A bűnbánati beszélgetés azzal a testvérrel való társalgást jelenti, aki számomra megjeleníti az Egyházat. Azaz egy olyan pap, aki a kiengesztelődés szentségére figyel, ám beszélgetés formájában. Így ajánlja a megújított bűnbánati liturgia, amely kezdődhet egy szentírási idézettel, vagy egy zsoltárral, amit együtt olvasnak el.

A kezdő imádság után három dolgot tartok fontosnak e beszélgetésben: confessio laudis (a dicsőítő megvallást), a confessio vitae (az életem vallomását) és a confessio fidei (a hit megvallását). Ez három olyan dolog, amely magában foglalja a vallomás teljes tartalmát úgy, ahogyan azt Szent Ágoston is használta, s nem csak a bűnök megvallását.

Mit jelent tehát a dicsőítő megvallás? A bűnbánati beszélgetés elején a zsoltár, az imádság elhangzása után párbeszédben vagy imádságos formában elmondhatom Isten előtt mindazt, ami az utóbbi időben örömöt okozott, amiért hálát adok Istennek az utolsó ilyen beszélgetésünk óta. Így tehát Istennek szóló hálaadással, eucharisztikus módon indítok, vagy egyszerűen felismerem, hogy az utolsó időben, jelen helyzetemben segített az Isten, akinek megköszönöm, hogy képes voltam találkozni valakivel, akit régebben elkerültem, vagy szembe tudtam nézni azzal a problémával, ami nekem vagy másnak gondot okozott, vagy megértettem egy problémát, amelyért annyit imádkoztam. Minél konkrétabbak vagyunk, annál jobb, mert a jó dolgok mindig konkrét dolgok, nem elvont igazságok, minél inkább konkretizáljuk, annál inkább önmagunk vagyunk. Ez a dicsőítő megvallás.

Ezt követi az életem megvallása. Ez annyit jelent, hogy Isten és Egyháza előtt, akit egy paptestvér jelenít meg, elmondom, ami az utolsó időszak alatt bántott, amit szerettem volna elkerülni, de nem sikerült. Jegyezzük meg jól: nem formális bűnök felsorolásáról van itt szó, inkább arról, hogy mi az, amit utóbb, vagy a legutolsó bűnbevallás óta szeretnék, hogy ne legyen bennem, mi az, ami Isten előtt kényelmetlen helyzetbe hozott, és mi az, ami jobb lett volna, ha nem történik meg velem. Azután ide állíthatjuk a formális bűneinket is, amelyek az indítóokai, gyökerei a bűnre való hajlamunknak. Így pl. ellenszenvet érzek egy bizonyos személy iránt, a munkaadóm, a szomszédom iránt, nem akarom, de érzem, próbálok ellene küzdeni, csakhogy, amikor alkalom nyílik rá, elindul bennem belül valami. Szerettem volna megközelíteni, de mégis elkerültem, sajnálom, tudom, jobban kellett volna ellenállni a torkosságnak, a lustaságnak, mindez zavar, bánt, és mindezt Isten elé helyezem, úgy, amint vannak. Itt is megismétlem, minél konkrétabban vagyunk, annál inkább önmagunk vagyunk Isten előtt, és nem hordozunk magunkban egy keserű, lemondó, vádoló lelkületet, hanem annak felismerését, ami ezt mondatja velünk: Uram, ez vagyok, ezzel rendelkezem, ez a te Egyházad építőköve. Rosszul csiszolt, kissé sarkos; szeretném, ha nem így lenne, mégis eléd helyezem, Uram, tudom, hogy te irgalmas vagy. Íme, tehát, ez az életem megvallása.

Ezután jön végül a hit megvallása, vagyis az evangéliumi hit gyakorlása, amely üdvözít. Uram, e dolgokkal szemben te sokkal nagyobb vagy, sokkal jobb vagy, mint én magam, hiszen irgalmas és türelmes vagy. Hiszem, hogy ajtót nyitsz nekem, úgy fogadsz el engem, amint vagyok. Köszönöm, hogy szidás helyett irgalmadat kínálod nekem. Így gyakorlod azt irántam a hitben, amelyet megvallok, és segítségül hívok azzal a pappal, aki velem együtt imádkozik, zsoltározik.

Sokan azt mondják, így a gyónás hosszan tart. Lehet, hogy hosszabban, de a gyónó elégedett. Vajon, miért kellene kevesebb időt fordítani a gyónásra, mint az újságolvasásra? A gyóntató atya is örül, hogy annyi időt tölthet velem, amit én kívánok, és megérti a pillanat fontosságát. Ha pappá szentelték, akkor éppen azért tették, hogy a kiengesztelődés szolgálatát gyakorolja nemcsak Istennel, az Egyházzal, de saját magával is.

Még egy megjegyzésem van a bűnbánati beszélgetéshez. Ha valaki alaposan elolvassa a gyónás új rendjét, benne találja mindazt, amit elmondtam. Szó van ebben a megtérő fogadásáról, Isten igéjének felolvasásáról. Ha a gyóntató nem ismeri a gyónót, jó, ha elmondja a körülményeit, az utolsó gyónása óta eltelt időben, esetleges nehézségeit a keresztény életben. Ezeket kifejezheti dicsőítő imádságban, vagy hálaadásban. A leírtak olyan normák, amelyeket lehet tágabb értelemben is alkalmazni: Isten igéjének felolvasása után a bűnök megvallása szükségszerűen konkretizálódhat a megtérő imádságában is, ezt nevezem én confessio fideinek, a hit megvallásának, azaz önmagunk vádolásának, az elégtétel elfogadásának. A megtérő megbánást mutat és az új életre szóló javulási szándékot. Egy olyan imádságot végez, amelyben az Atyaistentől kér bocsánatot bűneiért, ehhez ajánlatos a Szentírás szavait használni.

Ebben az összefüggésben úgy tűnik számomra, nemcsak szabad kiszélesíteni egy-egy elemét a gyónásnak, szabadon gyakorolva, hanem a megszabott rítus rendjének megfelelően lehet követni azt, amit ajánlok, amelyre az Egyház hív minket, megértve természetesen az adott pillanat adta változtatásokat, az időt és a szükséges felkészültséget.