Lázár Ervin:

Az internet ürügyén

Akarja ön a világ ütőerén tartani az ujját? Akarja naprakészen a legfrissebb információkat? Akar közvetlen kapcsolatban lenni a világ akár legtávolabbi részén élő ismerőseivel és ismeretlenjeivel? Tudja ön, mi az az imél, akarom mondani, e-mail? Kapcsolódjon az internetre. És én, morgó medve, miután kijelentettem, hogy nem kell a világ ütőere, nem érdekelnek a naprakész információk (maradiság, oh!), a távoli ismerősöknek jó a légiposta, az ismeretlenek meg jól megvannak nélkülem is, egyszer csak kapok egy soha vissza nem térő lehetőséget, a gyerekeim szemrehányóan néznek, nem szalaszthatod el ezt a nagy alkalmat, és ím, máris itt ülök a képernyő előtt, és küzdök a webbel.

Meg persze magammal, a technikával, az álmossággal. Álmos vagyok, mert mindig éjfél utáni időbe torkollik a piszmogás, ha sikerül rákapcsolódni, azért, ha meg nem, ami elég gyakori, hiszen mindenki ebben a kedvezményes telefonálási időben akar internetezni, akkor azért. Ez volna a technikai része, ezt még kibírnám valahogy, de én magam vagyok a legnagyobb bökkenő, a gyanakvásom legyőzhetetlen. Egyszer csak úgy érzem, hogy valaki vagy valakik, akik a vonal másik végén vannak, bármikor megnézhetik, mit keresgélek a gépemen, s ráadásul, ha akarják, azt is elolvashatják, amit a magam számára firkálok a szövegszerkesztőn. Igaz, ha így volna is, nem sok hasznuk származna belőle, hiszen amit írok, többnyire a nyilvánosságnak szánom, s amit nem annak, semmi, titok, semmi, ami másnak fontos lehetne; mégiscsak olyan a dolog, mintha meztelenségében kilesnék az embert. A gondolatrendőrség megvalósul. Orwell jósolta meg ezt a kort, amikor benéznek az ember lakásába, fejébe, és mi balgatagon azt hittük, ez csak a szocializmusra vonatkozik, holott erre az egész modern korra érvényes, az egyén mindenekfölötti szabadságáról papolnak, közben megszüntetik az egyéniséget, konzum embereket formálnak, durván belegázolnak az ember legbelső ügyeibe, közprédává teszik a szerelmet, a hitet, mindent, ami csak ebben a belső zárt világban működik igazán, hiszen lényegéhez tartozik a rejtettség, a csend, csak innen tud sugározni másokra is. Most összekuszálják a soha többé eredeti állapotába vissza nem állítható finom szövedéket, bakancsos lábakkal rá a lágy sérülékeny részekre, valami örökre elveszik.

Vagy csak én és korosztályom veszik el örökre, s az utánunk jövők nagyon jól megtalálják a helyüket ebben a nekem hazugnak tűnő kirakatvilágban? Könnyen lehet.

Ember, hová tévedtél?! Mit vizionálsz te itt?

Most már mindegy, most már megállíthatatlan vagyok.

Azért is jó, hogy eszembe jutott Orwell neve, mert az utóbbi időben egyre jobban hülyülök, alig tudom a neveket megjegyezni, s akkor ráadásul a névhez kötni az arcot… ajaj, alig megy, a múltkor zavartan ültem egy összejövetelen, mert rádöbbentem, hogy nem tudom az általam évek óta ismert résztvevők nevét. Ha hallok egy nevet, valami gyermekkori dologhoz kell kötnöm, amit még őriz a pudvás agyam. K. Zsuzsi nevét évekig nem tudtam megjegyezni, amikor végre eszembe jutott, de hiszen így hívták a félkarú embert Rácegresen, s akkor aztán már ment, ahányszor ezt a szép nőt megláttam, előbb K. bácsira kellett gondolnom, a félkarúra, hogy eszembe jusson a neve… de mi köze ennek az internethez? Semmi, inkább csak hozzám tartozik, egy kis segedelem az olvasónak, tudja, hogy hová is tegyen.

Hol is hagytam abba? Ja igen, hogy benéznek a házadba. Már odáig jutottam, hogy a kábeltelevízió is gyanús. Azt nem mondom, hogy már ez a régi készülék is, de miből áll az, hogy beleraknak valami szerkentyűt és a kábel másik végén vígan nézhetik, mi folyik idehaza, akár be van kapcsolva a tévénk, akár nincs. Na ezek lázálmok. Vagy nem is annyira azok. 2100-ban már tud róla a gyerek is. De hol leszünk mi már 2100-ban? Lám, ez egy olyan információ, amit az internet sem tud megadni. Pedig ahogy öregszik az ember, csupa ilyesféle információra kíváncsi.