Korunk kihívása és Dietrich Bonhoeffer öröksége

Az Egyházak Világtanácsa a harmadik évezred első évtizedét az erőszak legyőzése évtizedének nyilvánította – ennek az évtizednek a közepén, 2006. február 4-én emlékezik meg a világ keresztyénsége Dietrich Bonhoeffer mártír evangélikus teológusról, születése 100. évfordulója alkalmából. Az évforduló kapcsán a mai Bonhoeffer-kutatás egyik jellemző irányára figyelve megkérdezzük: mit tanulhatunk Bonhoeffertől, ha a le szeretnénk leplezni, és le szeretnénk győzni az erőszakot?

Dietrich Bonhoeffer abból a német felső-középosztályból származott, amelyet – részint mély kulturális gyökereinek, részint viszonylagos anyagi biztonságának köszönhetően – a legkevésbé érintett meg a Versailles utáni Németországra jellemző politikai hisztéria (Bibó Istvánt követve használom itt ezt a kifejezést), s az ezzel együtt járó sértett revansizmus és csodavárás. Míg németek tömegeivel együtt meghatározó evangélikus teológusok is a „győztesek” egyházaitól való elszigetelődést választották, Bonhoeffer a nemzetközi ökumenikus kapcsolatokat szorgalmazta; míg széles körben elfogadott volt, hogy Versailles szégyenét csak egy újabb háború moshatja le, Bonhoeffer meggyőződéses pacifistává lett. Bonhoeffer és családtagjai ugyanakkor jól érzékelték az uralkodó tendenciák várható következményeit is: az életrajzíró Eberhard Bethge feljegyezte, hogy Hitler kancellárrá választásának hírére egyikük azonnal megjegyezte: ez háborút jelent. Hitler 1933. február 1-jén intézte első rádiószózatát a néphez; ugyanezen a napon a 27 éves teológiai tanár, Dietrich Bonhoeffer egy élő rádióközvetítésben arról beszélt, hogy minden hatalom felülről származik, és az a Vezető, aki nincs tisztában a hatalma határaival, Félre-Vezetővé válik. A közvetítést a befejezése előtt megszakították.

1934 nyarán a dániai Fanöben tartott nemzetközi ifjúsági konferencián el tudta érni, hogy az ökumenikus küldöttek zárónyilatkozata ne csak a „támadó háborút”, utasítsa el, hanem „mindenfajta háború” ellen tiltakozzon. Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha háborúba kellene mennie, így válaszolt: imádkoznék, hogy legyen erőm elutasítani a fegyvert. Később levelet váltott Mahatma Gandhival, Indiába szeretett volna utazni, hogy személyesen tanulmányozza az akkorra már híressé lett aktív erőszakmentes ellenállást. A német evangélikus Hitvalló Egyház helyzetének a nehezedése miatt erre az utazásra nem kerülhetett sor, helyette 1935-től kezdve a Finkenwalde-i lelkészképző szeminárium élén találjuk, ahol arra készítette fel a Hitvalló Egyház lelkészjelöltjeit, hogy hogyan követhetik Krisztust a Harmadik Birodalomban. Tanítványaival együtt a Hegyi Beszéd értelmezésében mélyedt el, s különös figyelmet szentelt „az ellenség szeretete” témájának, s ezen keresztül méginkább elmélyítette erőszakellenes meggyőződését (magyarul: Követés, Luther Kiadó, 1996).

Mindezek alapján az ellenálló Bonhoeffert az aktív erőszakmentes ellenállás korai képviselői közé sorolhatnánk. A történet azonban fordulatot vett: 1939 nyarán csatlakozott azoknak a magasrangú katonatiszteknek, tisztviselőknek és Abwehr-ügynököknek a csoportjához, akik eleget tudtak Hitler rémtetteiről, és elég elszántak voltak ahhoz, hogy akár a Führer élete árán is megpróbáljanak más irányt adni az eseményeknek. Bonhoeffer az Abwehr munkatársa lett és ekként kettős ügynök: látszólag a Harmadik Birodalom hírszerzőjeként járta Európát, valójában a német belső ellenállás életéről vitt híreket ökumenikus kapcsolatainak, hogy rajtuk keresztül elérjék a Szövetségesek csúcsvezetőit. A diplomáciai erőfeszítések kudarcot vallottak, a Szövetségesek Németország teljes és feltétel nélküli kapitulációjáig nem voltak hajlandók semmiféle belső ellenzékről tudomást venni. Az ellenzék számára tehát maradtak a merényletek, melyek, tudjuk, nem sikerültek. A hálózat lebukott, a Führer pedig, néhány nappal a teljes összeomlás előtt, bosszút állt.

Dietrich Bonhoeffer egy pillanatra sem felejtette el, hogy gyilkosságra készülni bűn, mégis, tudatosan vállalta ezt a bűnt, ahogyan fogalmazott, „részesedést az idegen bűnben”. Vállalása szorosan kapcsolódott felelősségértelmezéséhez, ez utóbbi pedig az Isten-ember kapcsolat hagyományos német evangélikus felfogásához, amelynek középpontjában a kérdés és feltétel nélküli engedelmesség áll. Korábbi pacifista meggyőződése, véleményem szerint, végül léket kapott a teológiája mélyáramaiban rejtőzködő zátonyokon. Döntése évtizedeken keresztül érvet szolgáltatott azok számára, akik egy-egy erőszakos helyzetben járhatatlannak ítélték az aktív erőszakmentes ellenállás jézusi útját, és arra hajlottak, hogy a keresztyének különleges felelősségévé tegyék az erőszakos ellenállást. Walter Wink, a jézusi „harmadik út”, azaz az aktív erőszakmentes ellenállás egy mai amerikai képviselője szerint, ha Bonhoeffer tudta volna, hogy döntése táplálni fogja a „megváltó erőszak mítoszát” (ez Wink teológiai reflexiójának egy kulcskifejezése), bizonyára a Hitlerrel szembeni ellenállás más útját választotta volna. Wink többek között Alan Boesak dél-afrikai teológusra is gondolhatott, aki az 1988-as amszterdami Bonhoeffer-konferencián Bonhoeffer döntésére hivatkozva szinte sürgette az apartheid rezsimmel szembeni erőszakos fellépést. Az erőszakos ellenállás, azóta jól tudjuk, nem játszott komoly szerepet az apartheid kormány 1994-es bukásában, majd a „szivárvány-nemzet” kibontakozásában, viszont olyan sárkányfog-veteménnyé vált, aminek a rossz következményeit máig szenvedi Dél-Afrika társadalma.

Úgy tűnik viszont, hogy a Bonhoeffer-értelmezés ebből a szempontból új szakaszba lép. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás újra a középpontba állította az erőszak kérdését, s élesen szembefordította az erőszak híveit az aktív erőszakmentes ellenállás képviselőivel. Az amerikai Stanley Hauerwas, aki a radikálisan erőszakmentes tradíció ismert képviselője, 2004-ben nagy tanulmányt jelentetett meg, amiben visszaperli Bonhoeffert azoktól az értelmezőktől, akik az erőszak melletti döntés igazolóját találták meg benne. Hauerwas fő tétele, hogy Bonhoeffer szenvedélyesen ragaszkodott „az igazsághoz”, a Szentírásban kinyilatkoztatott igazság pedig nem hagy kétséget afelől, hogy Jézus erőszakmentes életformára hív. Különbséget tesz Bonhoeffer „teológiája” és „hitének megélése” között, szerinte az utóbbiból nyerhetőek azok az új inspirációk, amelyek „szeptember 11.” tragikus tapasztalata után megújíthatják az erőszakkal szembeni ellenállás szellemét.

Bár örülhetünk Hauerwas kezdeményezésének, tartok tőle, hogy Bonhoeffer értelmezésében még nem mondta ki az utolsó szót. Bonhoeffer hitét és teológiáját ugyanis nem választhatjuk el egymástól (ehhez hasonlóra korábban mások is tettek kísérletet), s nem kerülhetjük el egész ellentmondásos örökségének a vizsgálatát. Az erőszakot elutasító keresztyén élet feltételei világosabb megragadásához viszont éppen egy ilyen komplex életmű átgondolása nyújthat igazi segítséget, hiszen odaállít bennünket a végső kérdés elé: kicsoda Isten, aki az erőszakmentes ellenállásra bátorít bennünket? Ebben az istenkeresésben pedig útitársunk lehet a száz éve született Dietrich Bonhoeffer is.