A sokféle „ars” és „summa” között a középkor a prédikálás elméletét is kidolgozta. Az egyik legkorábbi ilyen elméleti mű a cisztercita bölcselő, Alanus ab Insulis (1114-1202) „De arte praedicatoria” című értekezése. Így határozza meg benne, mi a prédikáció: „A hit és erkölcs nyilvános és közösség előtt való tanítása az emberek oktatására a józan értelem és az egyházi tekintélyek alapján”. Elsőrendű és egyetlen föladata a lelkek hasznának művelése, a hit igazságainak szolgálata és az erények gyakorlásának előmozdítása. A szentbeszéd ne szépségével hivalkodjék, hanem következetességével és igazsága erejével meggyőződésünkre és javításunkra törekedjék. „Ne legyenek benne bohóckodó vagy gyerekes szavak; ne a ritmus ékességére vagy a metrumok egybecsengésére ügyeljen, mert ezek inkább valók a fülek hízelgésére, mint a lelkek épülésére; az ilyen prédikáció színpadias vagy szépelgő, színészkedő, ennél fogva mindenképpen elvetendő.” Az természetesen kívánatos, hogy a szónok az érzelmekre hasson, „megindító szavakat alkalmazzon”, s nem árt, ha némi időt hagy hallgatóinak „könnyeik ontására”; túl sokáig azonban ne állapodjék meg itt, mert – mint Lucretius írja – „semmi nem szárad föl gyorsabban, mint a könny”. A szónok, miután megnyerte hallgatói jóindulatát és érdeklődését, térjen témájára, melyet okvetlenül a szentírásból, abban is főként az evangéliumból, az apostolok leveleiből, a zsoltárokból vagy Salamon könyvéből vegyen; ezt a témát fejtse ki s attól más tárgyra el ne csavarogjon. Végül, amit tanít, példákkal igazolja. Ezek nagyjában Alanus ab Insulis „Summa de arte praedicatoriá”-jának lényeges elvei.[1]
Valósággal egy új retorikai tudomány alapvetése ez. Nem mintha a középkorban nem ismerték volna a klasszikus retorikának akár műveit, akár elméletét, hiszen annak legfontosabb elemeivel már a trivium keretében megismerkedtek a tanulók. Arisztotelész és Cicero tanait Boethius is, Cassiodorus is több művükben áthagyományozták a középkori századokra, az előbbi például Arisztotelész- és Cicerokommentárjaiban, vagy „Speculatio de Rethorica cognationé”-jában – ezeknek fölosztásait és meghatározásait többek között Szent Bonaventúra is átvette. Az antik szónoklattan azonban mégsem felelhetett meg a skolasztikus prédikációs gyakorlatnak: az egyházi beszéd egészen más célokra törekedett, mint aminőket az antik rétorok óhajtottak megvalósítani. A prédikáló papoknak más volt a törekvésük, más az anyaguk is; szükséges volt tehát, hogy ennek megfelelő elméletet dolgozzanak ki. A középkor rendszerező, összefoglaló, skolasztikus korszakában ez a szükséglet hozta létre az „ars praedicandi”-k, „ars concionandi”-k, „ars sermocinandi”-k tankönyveit, hogy vezérkönyvül szolgáljanak, s hogy kifejve a helyes prédikálás technikáját, megtanítsák a középkori papokat az igehirdetés művészetére. Ezeknek a vezérkönyveknek a keletét csak fokozta a prédikáló rendek gyors elterjedése és vezető szerepre emelkedése az egyházi kultúrában; jellemző, hogy a ránk maradt, jórészt még kiadatlan „ars praedicatoriá”-k szerzői túlnyomóan ferencesek és domonkosok.[2]
Hogyan kell tehát prédikálni? A tizenharmadik, tizennegyedik század pallérozottabb és bonyolultabb ízlése már nem érte be az igehirdetés korábbi egyszerűbb, közvetlenebb formáival, módjaival. A prédikációs elméletek – például a Szent Bonaventúrának tulajdonított, de aligha tőle származó „ars concionandi”, vagy a ferences Johannes Gallensis „Tractatus de arte praedicandi”-ja[3] – már Alanus ab Insulisnál is sokkal bővebben és komplikáltabban tanítják ezt az ágbogas művészetet.
A prédikációban – Johannes Gallensis szerint – előszöris a témát kell előre bocsájtani: ez az egész beszéd fundamentuma, melyben eleve benne foglaltatik mindaz, amit a szónok el fog mondani. A téma, vagyis a beszéd alapjául vett szentírási szöveg mellett, főként az ünnepélyesebb beszédekben, egy másik szentírási szöveg is alkalmazandó: az úgynevezett prothema; ennek az a szerepe, hogy alkalmat nyújtson a téma kifejtése előtt Isten kegyelmének segítségül hívására.
Ezt az al- vagy melléktémát a szónok nem találomra választja. Úgy kell választania, hogy a témával valaminő módon kapcsolatban álljon: vele megegyezzék, mégpedig vagy tartalmilag és szavakban is (realiter et vocaliter), vagy csak gondolatilag (realiter); – de ha csak szavakban (vocaliter) egyezik meg vele, akkor az eljárás helytelen (genus omnino reprobandum).[4]
E témához való kapcsolaton kívül a melléktéma választását még egyéb szabályok is meghatározzák. Minthogy a beszédnek csupán bevezető részéhez nyújt alapot, s minthogy pusztán arra szolgál, hogy „általa valaminő út találtassék az isteni segítséghez folyamodásra” (ut per ipsum fiat quaedam via ad divinum auxilium impetrandum): a témával egyező, konkordáló szöveget a következő öt követelmény valamelyike szerint kell kiszemelni: vonatkozzék 1. vagy a hallgatóságra, 2. vagy a szónokra, 3. vagy a hallgatóságra és a szónokra együttesen, 4. vagy a szentírásra és a hitre, vagy legyen végül 5. „invocatio divini auxilii et Dei Genitricis”, fohászkodás Isten és a Szűzanya segedelméért.[5]
Visszatérve a témára, a beszéd tárgyául vett szentírási szövegre, következik, mint a prédikáció lényege, a téma fölosztása, meghatározása és kifejtése (divisio, distinctio, dilatatio). Az elsőnek pontosnak, a másodiknak tömörnek, rövidnek, a harmadiknak hasznosnak kell lennie. Mert mint Szent Ágoston mondja a „De doctrina christianá”-ban (maga is Cicero „De oratore”-ja alapján), a szónoknak arra kell ügyelnie, hogy tanítson, gyönyörködtessen és megindítson; tanítani ugyanis szükséges, tetszeni kellemes, megindítani azonban annyi, mint győzelmet avatni. Márpedig a pontos „divisio” tanulságos, a rövid, tömör „distinctio” gyönyörködtet, a hasznos „dilatatio” megindít.[6]
A fölosztásnak, meghatározásnak és kifejtésnek ismét megvannak a maguk pontokba szedett szabályai. Aszerint, papoknak vagy laikusoknak szól-e a beszéd, a „divisio” elvontabb, jobban a szöveghez ragaszkodó (intra), vagy pedig konkrétabb, gyakorlatibb jellegű, képekben, hasonlatokban bővelkedőbb (extra).[7]
A fölosztásnak kulcsai vannak (claves), melyek megnyitják az illető szentírási szöveg értelmét. Ilyen kulcs például sorra venni az egyes szavak jelentését (per verba), vagy a szöveget hely, idő és hatás szempontjából taglalni (tempus, locus, effectus). E kulcsok egyúttal megadják az egész beszéd vázlatát, támogatva az ingatag emlékezetet.[8] Így a prédikáció tartalma és menete olyan ritmikus alakba, s mert a párhuzamos mondatrészek egyforma végződésben futnak ki, olyan rímes formába foglalható, melyet a szónok könnyen megjegyez (divisio per causalia). Ilyen „per causalia” fölosztás például az úgynevezett Gyulafehérvári glosszák, mind a latin diviziók, mind magyar fordításuk.[9]
Ami a kifejtést (dilatatio) illeti, a franciskánus „Ars concionandi” ennek nyolc módját sorolja el. Mégpedig:
Ezt a meglehetősen bonyodalmas technikát és művészetet, az „ars concionandi”-t Magyarországon a tizenharmadik század végén már ismerték és gyakorolták; eszerint prédikáltak. Az 1291-94-es évekből maradt fönn Benedek nagyváradi püspök két szentbeszéde László királyról; mindkettő ilyen szabályok szerint készült.[11] Témája: „Beata terra, cujus rex nobilis est”. Ezt az első beszéd először „per verba” fejti ki, azután az egyes divíziókat tovább elemzi: mit jelent például a „nobilitas”, majd ezt „dividendo” taglalva elsorolja, mi a nemesség négy tulajdonsága, s az így nyert aldivíziókat „per auctorites concordantes” magyarázva szentírási helyekkel támogatja. – A második beszédben jól megfigyelhető a téma és melléktéma szövése. A főtéma: „Beata terra, cujus rex nobilis est”. Rögtön következik a melléktéma: „Beata lingua, quae nunquam nisi de Deo novit constituere sermonem”. A kettőt láthatólag a „beata” szó s annak fogalmi tartalma kapcsolja egybe (realiter et vocaliter egyeznek tehát). De mert arra, hogy csak Istenről beszéljünk, egyedül Isten kegyelméből vagyunk képesek, imádkozzunk tehát, hogy mind az én nyelvemet nyissa meg csodái méltó elmondására, mind a ti szíveteket méltó meghallgatására: – a szöveg tehát, megfelelve a prothema-választás egyik követelményének, úgy jut el az isteni segítséghez folyamodásig (ad divinum auxilium impetrandum), hogy egyszerre vonatkozik a szónokra is, meg a hallgatóságra is.
Jó fél századdal későbbi keletűek azok a szentbeszédek, melyeket minden valószínűség szerint domonkosrendi szerzetesek tartottak a pécsi egyetem hallgatói előtt, vagy készítettek minta-prédikációknak a hallgatók számára; – ezeken is megfigyelhető az „ars concionandi” kifinomult technikájának tudós alkalmazása. „A szerző eljárása az – írta a magyar vonatkozású beszédek szövegének kiadója, Békefi Remig –, hogy jeligével kezdi beszédét”, vagyis az „ars praedicandi” szabályai szerint megadja témáját. „Azután a jeligét alkotó részeire bontja és a főgondolatot vagy a vezérszót értelmezi”, vagyis következik szabályszerűen a divisio, distinctio és dilatatio. „Magyarázatai közben mozgósítja a szentírást, az egyházatyákat és egyéb írókat, mint Arisztotelészt, Cicerót, Sallustiust, Solinust, sőt még Juvenalist is”, vagyis megintcsak a szabályok szerint a dilatatióban alkalmazza a „per auctoritates concordantes” módszerét. Újdonság azonban nála, hogy konkordáló tekintélyei már nemcsak a szent szerzők, már nemcsak a kánoni szövegek és az egyházatyák, hanem – elég tekintélyes mértékben – profán „auctoritas”-ok is; ez jelzi a humanista műveltséganyag kezdődő benyomulását az egyházi kultúrába.
Az „ars praedicandi” szabályainak alkalmazása folytán, vagy mivel – mondhatjuk – a szerző gondosan szeme előtt tartja korának esztétikai törvényeit, „egy-egy szentbeszéd – Békefi Remig szavai – valóságos teológiai és filozófiai értekezés a scholastica philosophia eszközeinek – meghatározás, felosztás és bizonyítás – szinte túlhajtott alkalmazásával. A szerkezet és a rendszer lényegében hasonlít a Temesvári Pelbártéhoz; de tartalmi kapcsolat semmi sincs köztük” – s ez természetes is: Pelbárt, meg e domonkosok nem egy forrásból merítettek, s nem Pelbárt tanult e domonkos elődeitől, hanem mindannyian, Pelbárt is, a pécsi egyetem domonkosai is, a kor többi, kora színvonalán mozgó egyházi szónoka is, ugyanabba az iskolába, az „ars praedicandi”-k iskolájába jártak; egyforma módszert tanultak, egyforma volt az „esztétikájuk”, tehát lényegében egyformán dolgoztak.[12]
Tizenkét szentbeszéd szól a gyűjteményben magyar szentekről, nem ugyan „a legrégibbek összes magyar vonatkozású egyházi beszédeink között”, mint még Békefi Remig vélte – a Benedek püspök-féle két Szent Lászlóról szóló több mint fél századdal régibb –, de az kétségtelen, hogy „a történeti elem és a reflexió kevés bennük”. A szónoknak azonban nem is volt célja, hogy ilyesmit nyújtson hallgatóinak. Iskolájában nem azt tanulta, hogy eseményeket folyamatosan előadjon vagy jellemeket „egészben” ábrázoljon, hanem azt, hogy műfajának részletesen kidolgozott „ars”-ához – esztétikájához – alkalmazkodjék, és e művészet bonyolult szabályrendszerének rendelje alá a tárgyat. De nem puszta formalizmusból, nem életidegenségből; ennek az egész szabály-rendszernek az volt a rendeltetése, hogy alkalmazásával könnyebben, módszeresen bontakozzék ki a tényeknek a középkori vallásos ember szemében elsőrendűen fontos transzcendens értelme, az ő terminológiájuk szerint igazi realitása; fölosztások, meghatározások, ratiocinatiók, kulcsok: minden erre szolgált.
Lássuk példának a magyar szentekről tartott pécsi beszédek közül mindjárt az elsőt, a Szent Istvánról szóló öt közül az egyiket. A téma Ezékiel próféta jövendöléseinek egy verse (28,13): „Aurum opus decoris tui”, vagyis „aranyból készült díszes ékszered”. Következik a divisio; ennek kulcsa (clavis) a jelen esetben az „aurum” szó kétféle, matériális és spirituális értelmezése (metaforikusan, per verbum): aurum materiale, possessio pecuniae – aurum spirituale, possessio gratiae – a materiális arany (sensus litteralis) a pénz birtoklása; a spirituális arany (sensus allegoricus) a kegyelem. Ezzel önként adódik a beszéd két része: az egyik szól a materiális, a másik a spirituális aranyról Szent Istvánnal kapcsolatban. Isten ugyanis „utroque auro decoravit et ditavit sanctum regem nostrum Stephanum, quia aedit ei divitias regni et virtutes animi” – mindkét arannyal, mind a királyság gazdagságával, mind a lélek erényeivel fölruházta Szent Istvánt. S éppen a kettő együttes megléte (divitiae et virtutes) az, ami csodálatos nála (mirabilis conjunctio), mert általában összeférhetetlenek; Szent Ferenc életében olvashatjuk: „Divitiae et virtutes simul possideri non possunt”. Következik ennek a tételnek „per auctoritates concordantes” bizonyítása egy-egy idézettel az Ecclesiasticusból, Szent Pál Timotheushoz írt leveléből, Szent Ágostonból és Sallustiusból. De Szent István alázatos maradt a gazdagságban, és jóra használta az „aurum materialé”-t – s ismét jönnek a megfelelő szentírási és egyéb, a Gesta Romanorumból, meg Ciceróból és Solinusból (De mirabilibus mundi) szedegetett idézetek és példák.
Egyébként ennek az idézésnek is megvolt a maga kidolgozott középkori technikája, és megvoltak a kézikönyvei, az úgynevezett Concordantiák; a prédikációra készülőnek például elég volt fölütnie egy ilyen konkordanciát az „aurum” szónál, s máris készen kapott egy sereg párhuzamos szentírási helyet – egy egész előre kidolgozott asszociációs készletet.[13]
Miután a szónok ilyesformán végzett a divisio által nyert első rész kifejtésével, dilatatiójával, áttér a beszéd második részére. Meghatározza (distinctio) ezt a második aranyat: „Secundum aurum est, quod possessio gratiae est triplicis dicere (s jön az al-divizió): quia est aurum sapientiae, justitiae et gloriae”; majd a dilatatio, pontról pontra, az al-felosztás fejezetei szerint: a bölcsesség aranya, az igazságosság aranya, végül a dicsőség aranya. Érdekes, hogy a szerző a végén már elunta a dolgot és összecsapta munkáját: a sapientia és a justitia aranyához még bőségesen hozza az idézeteket a szentírástól és Szent Ágostontól Ciceróig és Juvenalisig; a dicsőség aranyát azonban már mindössze öt sorban elintézi, egy odavetett Chrysostomus- és Szent János-idézettel – (s ez mintha valószínűvé tenné, hogy inkább mintákról, bőséges vázlatokról van szó, mintsem részletesen lejegyzett és kidolgozott elmondott beszédekről).
A Benedek püspök Szent Lászlóról szóló beszédei, meg a pécsi egyetemen tartott prédikációk aránylag egyszerűek és szerkezetükben könnyen áttekinthetők. Voltak náluk jóval komplikáltabbak is, tipikus példái a delelő s alkonyuló középkor bonyolult – de mindig szigorú szabályok szerint bonyolult – gondolat-arabeszkjeinek. Ilyenek annak a „Sermones Dominicales” című gyűjteménynek a darabjai, amelyet részben Jacobus de Voragine (1230-1298) prédikációiból írt össze a tizenötödik század derekán egy pécsi egyházmegyei világi pap, pécsi kanonok és tolnai főesperes, Mohácsi Dénes.[14] Íme mintául az ádvent első vasárnapjára szóló beszéd vázlata:
Á téma a szentmise leckéjéből való, Szent Pál rómaiakhoz írt leveléből, (13,11): „Hora est jam nos de somno surgere”, ideje már álmunkból fölkelnünk. A beszéd terjedelmes bevezető részének „témáját” önként adja az alkalom: új egyházi év kezdődik. Az anyaszentegyház officiumában elölről kezdte e nappal azokat a könyörgéseket – mondja a szónok –, melyeket az esztendő folyamán, az év négy részében, azaz tavasszal, nyáron, ősszel és télen szokott imádkozni. Ezzel – az esztendő motívumának fölhozásával – megkapjuk a bevezető rész egész tematikáját; most már csak ezt kell kifejteni a dilatatio szabályai és kulcsai szerint, hasonlatok, allegóriák sorozatán keresztül, per metaphoras. Ahogy a csillagászati, vagyis a közönséges évnek négy része van: tavasz, nyár ősz és tél; ahogy a nap is négy részre oszlik: éjre, hajnalra, délre és alkonyatra: ugyanúgy a „nagy évnek”, a világévnek is négy része van.
Az első kezdődött Ádámmal, tartott Mózesig: ez volt a tél. Következik a hasonlat kifejtő részletezése. Ahogy a tél minden más évszaknál sötétebb: úgy akkor az emberek is a hűtlenség és tévely sötétségében leledzettek. Ahogy a tél hidegebb a többi évszaknál, úgy az emberek is a bűn hidegében dideregtek. Ezért a világévnek ez az első szaka törvény nélkül szűkölködve a tudatlanság homálya miatt éjszakához hasonlítható; az útvesztés kora, melyben ősszüleink eltévedtek s őseink bálványokat imádtak. Ezt a világévszakot jelképezi a hetvenedvasárnaptól húsvétig terjedő liturgikus idő.
A világév második szakasza Mózestől Jézus születéséig tart; az a tavasz, ez a hajnal. – Így fut egymás mellett, össze-összefonódva a négy hasonlatszál: világévszakok, évszakok, napszakok, s a liturgikus év szakai. Minden egyes hasonlat minduntalan kibomlik, részleteződik, szinte kivirágzik, hasonlóan a kódex-lapszélek ágbogas arabeszkrajzainak kacsaihoz és rózsáihoz, vagy a gótika lángolva burjánzó motívum-tobzódásához. Ennek a második világévszak-tavasz-hajnal-ádvent hasonlatfonadéknak az indázatában például a hasonlat kacskaringó-vonalát mintha hirtelen személyes madár-motívumokkal borítanák el: tátott torkú hajnali madarak jelképezik a Krisztust hirdető prófétákat. Ahogy „hajnalban a nemes madarak énekelni kezdenek és a nemtelenek, baglyok és kuvikok elrejtőznek: úgy a szent próféták is akkor édesdeden énekeltek Krisztus születését prédikálva...”
Hasonlóan történik e négy szálból sodort allegóriasor harmadik és negyedik ízének kidolgozása is, világévszakok, évszakok, napszakok és liturgikus idők állandó párhuzamával és kölcsönös szimbolikájával, míg a kitérő végén a szerző megint vissza nem ér a maga „jelenidejébe”, vagyis az adventhoz: ezt ünnepli most az egyház, „adventum Domini”. A szó és fogalom, mintegy ismét fölcsendülő zenei motívumként, rövid, az előrészt lezáró distinctiót vezeti be; Isten eljövetele négyszeres: testben, ítéletre, lélekben és a halálra; ebből kettő látható, kettő láthatatlan; s mivel négyszeres, négy hétig ünnepeljük – most, a mai napon pedig, s az egész héten az elsőt. És mert ideje ezért Istenhez térni és a bűn álmából fölkelni, azért biztat erre Szent Pál apostol a fönti szavakkal (újra hozva a témát): „Hora est jam nos de somno surgere”.
E szigorúan, korszerűen zárt, és körén belül rendkívül gazdag kompozíciójú előrész befejeztével – amint a körvonal önmagába visszatér, vagyis a szónok egy asszociációval újra visszajut a témához – következik a tulajdonképpeni beszéd: a fölvetett szentírási szöveg magyarázata és kifejtése. A dilatatio ezúttal „ponendo orationem pro nomine” történik, meghatározva és kifejtve a téma két szavát, a „somnus”-t és a „surgeré”-t. E két mozzanat kifejtése adja a beszéd két részét.
Mindegyik résznek megvan a maga divisiója és distinctiója. A „somnus”-hoz: hogy a témát megértsük, tudnunk kell – mondja a szónok –, hogy a szentírás ötféle álomról tud; ezek a következők: a halál álma, ez kikerülhetetlen; a nyugalom álma, ez elviselhető; a szemlélődés álma, ez kívánatos; a henyeség álma, ez utálatos; végül a bűn álma, ez kárhozatos. Következik a kifejtés: Az első álom a halál álma. A második... A harmadik... és így tovább, hasonlatokkal, szentírási szövegekkel, példákkal. Az ötödik „álom” dilatatiójának végén azután ismét belép a főmotívum, a téma: „Hora est jam nos de somno surgere”, hogy lehetővé tegye az átmenetet a második részre: ideje fölkelni az álomból – de hogyan?
A válasz: hétféleképpen serkenünk föl a bűn álmából, mint ahogyan a természetes álomból is hét dolog költ föl. Ezek: a világosság, a kakasszó, a tolvaj, a ránk váró nagy munka, ha lármát hallunk, ha megérintenek, ha rosszat álmodunk – illetve metaforikus-spirituális áttételben: a lelki világosság, vagyis a jó gondolatok; a prédikátor intő szava (praedicator enim gallus dicitur); az ördög; üdvösségünk elvégzendő nagy munkája; Jézus hozzánk szóló kiáltozása; Isten érintése; a bűn riasztó példái.
E hétszeres dilatatióban a szónok a kifejtés különféle eszközeit alkalmazza; álljon itt példának a bűn álmából való hatodik fölserkenés (tactus sensibilitas) magyarázata. Erről a prédikátor az Apostolok Cselekedeteinek ismert részletét idézi: Péter apostol Heródes Agrippa börtönében két lánccal megkötve, két őr közt alszik; megáll oldalánál Isten angyala, fényt áraszt a cellában, meglöki az alvót és rászól: sietve távozzál! E szentírási jelenetet a szónok „spiritualiter” értelmezi: Heródes az ördögöt jelenti, Péter a bűnös embert, a két lánc a halálos bűnt. „Ha tehát Isten betegséggel vagy más megpróbáltatással oldalba lök vagy ostoroz: hamarosan rostáld meg lelkiismertedet, s ha megleled benne a halálos bűn láncait, törd széjjel őket a szív bánatával, a száj gyónásával és tevékeny elégtétellel, s ha így cselekszel, kétségkívül fölserkensz a bűn álmából és Isten segedelmével kijutsz az ördög börtönéből.”
Ezzel vége is a beszédnek; a szónok kimerítette tárgyát. Még egyszer, variáltan, fölszólító módban fölcsendül a téma – s egy hagyományos könyörgő formulával zárul a prédikáció.
Ezek a szentbeszédek már mind az „ars praedicandi” virágkorából valók. Régebben azonban az egyházi beszéd sokkal egyszerűbb volt. Amikor például Szent Gellért nagyobbik legendája hősének prédikációiról beszél, egyáltalán nem kell szószerint vennünk előadását. Hazánkba érkeztekor a szent – mondja – három ízben tartott prédikációt. Először Pécsett, Péter-Pálkor, ezekről az igékről: „Hi sunt viri misericordiae”, ezek az irgalmasság fiai (Eccl. 44,10). Másodszor Pécsváradon Szent Benedek napján erről: „Justus germinabit, sicut lilium” (Ozeás 14, 6). Harmadszor Nagyboldogasszonykor Fehérvárott a király, az egybegyűlt főpapok, urak és nép előtt, erről: „Mulier amicta sole” (Apcsel 12,1). Ez utóbbi alkalommal – jegyzi meg a legenda – „non fuit scriptura, de qua non proposuisset exemplum”, nem volt a szentírásnak olyan része, amelyből példát ne vett volna.[15]
A legenda major tudós szerzője már az „ars concionandi” gyakorlatában nevelkedett; mikor Szent Gellért állítólagos prédikációinak témáját lelkiismeretesen mindhárom alkalommal megadja, sőt még azt is megjegyzi, hogy hőse a fölhozott szentírási helyek bőségével – vagyis „per auctoritates concordantes” eljárásával – mindenkit ámulatba ejtett, nyilván elárulja, hogy olyan modern skolasztikus szentbeszédre gondol, aminőt Szent Gellért korában még nemigen mondtak. Akkor – mint az „Octo modi dilatandi” kezdetű traktátus szerzője írta-általában a tizenkettedik század vége előtt ilyen prédikációs elméletek még nem voltak forgalomban, s a beszédeket nem a bennük lefektetett szabályok szerint szerkesztették. Szent Ágoston vagy Szent Bernát prédikációiban – mondja – „nem vétetik föl valaminő téma, mely a beszéd tárgya és anyaga volna, s nem szokásos az osztályozás és meghatározás; hanem inkább elbeszélően (narrative) haladnak”. Ők ugyanis – teszi hozzá magyarázatul (s ez magyar viszonylatban Szent Gellértre is áll) – mintegy az egyház alapítói voltak, ennélfogva a témák taglalásának s az osztályok alosztályozásainak, valamint mindkettő konkordanciás kifejtésének minden néven nevezendő érdekességétől tartózkodtak. A szentatyák igéinek témául vétele és konkordálása már „a modern doktorok föladata”.[16]
Szent Gellért természetesen nem volt még ilyen „modern doktor”. Az ő prédikációi nyilván szintén taglalások, osztályozások, fölosztások nélkül, narrative haladtak (olyasféleképpen, mint éppen az ő úgynevezett kisebb legendája is, a tizenkettedik század elejéről: ez ugyanis voltaképpen szentbeszéd volt vértanúsága ünnepére);[17] a hatást ő még egyáltalán nem abban kereste, amiben a későbbi skolasztikus szónokok: a kidolgozott módszer szabályai szerint való remeklésben. Ilyetén módszer különben sem lehetett volna célravezető ott, ahol még csak téríteni kellett: lerakni az alapokat ahhoz, hogy majd századok múltán közönsége legyen az „ars concionandi” iskolájában pallérozott szentbeszédnek.
Ha mindenáron el akarjuk képzelni, milyen lehetett Gellért egy-egy prédikációja, bizonyára inkább hasonlíthatjuk kortársáéhoz, ahhoz a csehországi Szent Güntheréhez, aki Magyarországon is gyakran megfordult, s ilyenkor ő kezelte Szent István alamizsna-pénztárát. Erről a Szent Güntherről írja mint szemtanú egy hildesheimi pap, Wolfherius, Szent Godehardusról szóló legendájában: rinchnachi remeteotthona pátrónusának, kedves védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak ünnepén a köréje gyűlteknek oly megható példálódzással adott oktatást Szent János életéről, erkölcseiről, életmódjáról, táplálkozásáról és munkálkodásáról, hogy „igazat szólok, s Isten előtt miért hazudnám: akik ott voltak és hallották őt, Isten kegyelméből majdnem mindnyájan bőséges könnyekre fakadtak”.[18]
Az igehirdetésnek attól a puritánságától, attól a szinte zordon egyszerűségtől, amit például a Pray-kódex néphez intézett temetései „sermó”-jában tapasztalhatunk (ennek szabad tolmácsolása a Halotti Beszéd), s a divatba jövő „ars sermocinandi” iskolájában kipallérozódott egyházi szónokok fokozatosan eltértek. Mai szemnek e tizennegyedik, tizenötödik századi szentbeszédek szinte áttekinthetetlenül bonyolult szerkezetűek és követhetetleneknek, végletesen mesterkélteknek látszanak. Saját koruk azonban nem így látta őket. Az a kor, amely létrehozta, méltányolta is ezt a komplikált „ars”-ot, ezt a művészetet, de egyúttal nagy szakértelmet kívánó mesterséget is. Egyébként a középkori művészetnek – mindenféle művészetnek – valósággal a lényegéhez tartozik a szabály, illetőleg bizonyos szabályok összessége; művészetnek csak azt ismerik el, amit a szabályok teljes birtokában, azoknak megfelelően hoznak létre. A középkor szemlélete ebből a szempontból éppen a fordítottja a miénknek: ez utóbbi az egyéniséget, ösztönt, természetet helyezi előtérbe, amaz viszont a művészi tevékenységet mindenestül mint intellektuális erényt fogta föl.[19]
Amit mi túlságos bonyolultságnak minősítünk, azt a középkor embere természetesnek és szabályszerűnek találta. A már említett „Sermones Dominicales”-ban az ádvent első vasárnapjára való szentbeszédet, tehát a liturgia szerint voltaképpeni elsőt megelőzi még egy; ennek témája: hirdessék az evangéliumot mindenkinek, „praedicate evangelium omni creaturae”, s úgy tekinthetjük, mint előszót, mint a gyűjtemény írójának „elméletét”. Isten igéjének hirdetőjében három dolog szükséges – mondja a divízióban –: példás élet, könnyű és világos előadás, egyenes és jó szándék. A szónok prédikációja – fejtegeti a második „dilatatió”-ban – legyen „facilis et plana mindenkinek könnyen fölfogható („verba praedicatoris debent esse facilia et plana ad intelligendum”); kerülje a homályt: a hálótokat, szónokok – mondja, a „vessétek ki a hálót” szentírási szavaira utalva – „non involvite per obscuritatem, sed laxate per pronuntiandae doctrinae facilitatem”, vagyis ne göngyöljétek homályba, hanem úgy vessétek ki, hogy könnyen, világosan hirdetitek a tant. A „dilatatio” végén pedig így sóhajt föl Mohácsi Dénes: Sajnos azonban van manapság nem egy prédikátor, aki nem azzal törődik, hogy világos beszéde hasznos legyen, hanem inkább homályos finomkodásokra törekszik (non curant sermonis plani utilitatem, sed obscuri subtilitatem). 6 nyilván nem tekinti magát ilyen szőrszálhasogató szónoknak, „non propter hominum adulationem” prédikál, hanem a lelkek javára, „propter bominum eruditionem ac aedificationem”.[20] S hogy milyenek az ő „könnyű és világos” beszédei, azt korábban egy példán már elemeztük.
Ezek a „Sermones Dominicales” azonban még aránylag egyszerűek középkorunk, legnagyobb, európai hírű és népszerűségű hitszónokának (illetve beszéd-írójának), Temesvári Pelbártnak a prédikációihoz képest. Nála már a pontosan megszerkesztett és kidolgozott osztályozások és alosztályozások valóságos labirintusán kell végighaladnunk. Álljon itt, egyetlen példának a sok közül, Szent Istvánról szóló prédikációjának gondolatmenete Horváth Cyrill elemzése szerint:[21]
A téma: „Fidelis servus et prudens, quem constituit Dominus super familiam suam”, hű és okos szolga, akit az Úr háza népe fölé rendelt (Máté 24, 4S) Ez ráillik Szent Istvánra is. Dicséretének megmutatására három titkot kell megjegyeznünk: 1. Krisztus iránti bölcs szolgálatát, 2. a hűséges szolgálat buzgóságát, 3. az Úr tetszését a megfelelő szolgálatért. – Ez a beszéd három fő része. Következik ezeknek „dilatatió”-ja, mindegyik új és új alosztályozásokkal. Az elsőnél például: ki Isten bölcs szolgája? Egy Szent Ágostonból vett idézet a válasz, s egyben ürügy új hármas osztódásra: a) nem bölcs, aki nem kerüli a halálos bűnt; – s itt megint hármas osztódás: az egyház három rendből áll: I. igazak, II. bűnbánók,' III. bűnösök. Miután így „kiszipolyozta” tételét, áttérhet a szónok a második pontra, a hűséges szolgálat buzgóságára. Mi kell a hű szolgálathoz? Szent Hilarius szerint szeretet. Ki szeret? Aki tiszta a halálos bűntől, vagy bánja bűnét. Bizonyítja ezt: a) a tekintély, b) a józan ész, c) példák. Miért nevezik a halálos bűnt halálosnak? Ellenvetés, ennek cáfolata: I., II., III. – s így megy tovább; Pelbárt – mint Horváth Cyrill mondja – „nem lép előre egyet sem, míg tételéből egyetlen is tárgyalás nélkül van” – s ez még nem legszövevényesebb szerkezetű beszédei közül való. De hogy a kor ízlésétől ez a rendezett szövevényesség nem volt idegen, azt mutatja Pelbárt nagy európai sikere. Nem holmi „hermetikus” mű és eljárás ez; ő maga sem szánta annak – sőt éppen ellenkezőleg: beszédeit, mint a „Stellarium” prológusában mondja, egyenesen mintának szánta, matériának adta együgyűbb papok számára, hogy azok nyomán prédikálhassanak.
S ezek az „együgyűbb papok” híveiknek nyilván nem latinul prédikáltak; az egyháziak egymás között, „hivatalosan”, iskolában a latint használták, de a hívekkel a hívek nyelvén kellett beszélniük, hiszen a hívek túlnyomó többsége meg sem értette volna a latin prédikációt. A pécsi egyetem hitszónoka egyetemi tanároknak és hallgatóknak bízvást beszélhetett latinul, de egy városi vagy falusi templomban összegyűlt hivősereghez a prédikáló papnak, ha azt akarta, hogy megértsék, saját nyelvükön kellett szólnia (vagy ha nem értett a hívek nyelvén, hát tolmács segítségével, ahogy annak idején Szent Gellért vagy utóbb Kapisztrán Szent János).
Saját nyelvükön is szólt; a latin volt a minta, ami azután jól-rosszul, a szónok képességei szerint, magyarul is megszólalt. Ennek a két nyelv közt a prédikációban megindult csereforgalomnak első emléke egyúttal első összefüggő nyelvemlékünk is: a Halotti Beszéd, 1200 körül, egy latin temetési beszéd-minta eléggé kötetlen magyar elmondása.[22] Ez még – minta is, tolmácsolása is természetesen – egyszerű, közvetlen, puritán, még az „ars praedicandi” skolasztikus stílusa előttről. De egy jó század múlva az a ferences, aki a Gyulafehérvári Glosszák „Sermones sacri” gyűjteményét használta, már az „ars praedicandi” szabályai szerint készült beszédeket tartott mintának szeme előtt, s ilyen „szabályos” beszédeket mondott híveinek magyarul is: bizonyítják ezt a glosszák, latin nyelvű beszédek magyar vázlatai – illetve a latin alapján elmondott magyar beszédek vázlatai. Az első kettő már kész latin distinkciók fordítása, a harmadikat azonban a latin beszédből maga szemelte ki az, aki készítette – tehát a maga használatára (magyar beszéd vázlatául) magyarul alkalmazott egy olyan technikát, regulát, amely szerint mintája, a latin „sermo” készült.
Az egyházi élet természetéből folyik, hogy itt nem elszigetelt, véletlen jelenségről, hanem egy állandó gyakorlat megmaradt dokumentumáról van szó. Kétségtelen, hogy azon a „technikai fejlődésen”, melyet a latin nyelvű ránk maradt szentbeszéd-anyag mutat, átment az a magyar prédikálás is, mely a latin mintákat követte. Minél bonyolultabb lett a latin beszéd, annál ágbogasabb lett a magyar is; Pelbárt után, s már Pelbárt mintájára, a magyar hitszónok is Pelbárt „stílusában” oktatta híveit – mint a Karthauzi Névtelen példa mutatja. Magyaroknak ír, s nem is a klerikusok legműveltebb rétegének, hanem olyanoknak, akik a latinban kevésbé jártasak, a mindkét nembeli „együgyűbbeknek”, apácáknak és úgynevezett conversus fratereknek; azoknak ad most már olvasmányt is a, kezébe, nemzeti nyelvűt – s minőt? hogyan? Mondhatnók, Pelbártot, a pelbárti stílust, az „ars praedicandi” iskolájában kicsiszolt, kicizellált stílust közvetítve hozzájuk. Vegyük példának mindjárt első darabját, az advent első vasárnapjára szóló beszédet (s a kódex használata szerint nyilván elmélkedést is), és hasonlítsuk össze szerkezetét illetőleg a „Sermones Dominicales” korábban elemzett ugyancsak advent első vasárnapjára szóló beszédével. Íme a Karthauzi Névtelen beszédének szerkezete:
Minden írás a mi tanúságunkra van, mondja Szent Pál (protéma), tehát örömest kell tanulmányozni az Írást, e mai napi episztolát is, mely az ádventet bevezeti. Négy rendbeli tanúságunk lesz az ádvent méltóságáról (főrész), Krisztus négy jövetele szerint: testben, lélekben, halálra és ítéletre. Következik a négy tétel kifejtése, dilatatiója: első tanúság, másod tanúság, harmad tanúság, negyed tanúság. Negyed tanúság: az Úr ítéletre jövetele, miről az aznapi evangélium is emlékezik; ennek értelmére nézve a doktorok szerint kérdések támadnak, tanulság okáért. Első kérdés: mi az oka, hogy az ítélet előtt csodák s jelek lesznek. Első oka, másod oka, harmad oka, negyed oka. Másod kérdés: mineműk lesznek a rettenetes csodák. Első ok, másod ok Szent Rikárd szerint. De ezek idejét nem tudjuk; ne is firtassuk, csak készüljünk rájuk lélekben, úgy, amint Rikárd és Szent Tamás elősorolja, tizenötrendbélien: első napon, másod napon, harmadnapon stb...[23]
Nemzedékek sorozatán át készítettek a prédikáló papok az „ars praedicandi” szabályai szerint szentbeszédeket; nemzedékek sorozatai hallgattak ilyen szabályok szerint készült magyar nyelvű szentbeszédeket. Nyelvünk csiszolásában, hajlékonyabbá, árnyalatosabb gondolatmenetek kifejezésére alkalmasabbá tételében a maguk módján és területén közrejátszottak ezek az „ars praedicandi”-k is. Fejlesztették a gondolkodást és formális elmeképző hatásuk is volt.
1. Az „ars praedicandi”-król alapvető és útmutató tanulmány Étienne Gilson értekezése: Michel Menot et la technique du sermon médiéval, „Les idées et les lettres” című tanulmány-kötetében, Párizs, 1932, 93-154. – Alanus ab Insulis: Summa de arte praedicatoria, Migne, Patr. Lat. 210. kötetében. „Praedieatio est manifesta et publiea instructio morum et fidei, informationi hominum deserviens, ex rationum semita et auctoritatum fonte proveniens... Praedieatio enim in se non debet habere verba scurrilia vel puerilia, vel rythmorum melodias et consonantias metrorum, quae potius fiunt ad aures demulcendas, – quam ad animum instruendum: quae praedicatio theatralis est et mimica, et ideo omnifarie contemnenda... Verba etiam commotiva interserat (ti. a szónok), quae mentes emolliant et lacrymas pariant. Postquam autem praedicator perpenderit animos esse mollitos et profluere lacrymas ac vultus humiliari, debet aliquantulum immorari; sed non nimis, quia ut dicit Lucretius: nihil citius arescit lacryma” (Migne, i. h. 111-114. columna). Gilson: i. h. 96-100.
2. Gilson, 99-100. Boethius „Speculatiója”: Migne, Patr. Lat. 64. köt. 2217-1222. hasáb. Boethius és Cassiodorus, mint az antik retorika áthagyományozói: Manitius, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters, 1911, I. 31, 46-48. A retorika tanításáról Balassa Brunó: A latintanítás története, 1930, 229-258. – Szent Bonaventúra beszédei Quaracchi-beli kiadásának bevezetője (Sancti Bonaventurae Opera Omnia, IX. 1901, 5-6.) például hét ilyen kiadatlan „ars praedicandi”-t sorol föl. Köztük az egyik (a fribourg-i egyetemi könyvtár kézirataí között) Kapisztrán Szent János tolmácsának a munkája: „Nicolai Eyfeler Confluentini Ord. Min. fratrís Ars praedicatoria, juxta quod referentem audivit virum Dei Fratrem Patrem Joannem de Capistrano, dum interpretis fungeretur officio feliciter” (i. h. 66).
3. A Szent Bonaventurának tulajdonított „Ars concionandi” kiadva: S. Bonaventurae Opera Omnia, Quaracchi, IX. 8-21. Johannes Gallensis fontosabb részeit (a kézirat a párizsi Mazarin-könyvtárban van) Gilson idézi tanulmányának jegyzeteiben.
4. Johanes Gallensis (Gilson, 101-103): „Sciendum est quod sic oportet in praedicatione congrua procedere. Primo, thema: quod est totius operis fundamentum premittere, in quo omnia dicenda virtute contineantur... Secundo oportet subjungere prothema, quod sic dictum est, quia est propter principale thema, et utrumque debet ex aliqua auctoritate sacri Canonis, maxime thema, quod semper debet ex verbis Bibliae sumptum. Assumitur autem prothema, ut per ipsum fiat quaedam via ad divinum auxilium impetrandum... Premittatur ergo prothema, ut divina gratia et sapientia impetrentur; post hoc vero repetendum primum thema”.
5. A firenzei nemzeti könyvtár „Octo modi sunt dilatandi sermonem” kezdetű kézirata szerint, melynek idevágó részleteit kivonatosan közli S. Bonaventurae Op. Omn. IX. 6-7.
6. Uo. 8. Ars concionandí, Prooemium.
7. Ars concionandí, pars prima; i. h. 9. „Sumatur divisio intra vel extra in themate assumpto secundum exigentiam auditorum. Aliter enim dividendum est, cum clero, aliter, cum populo praedicatur, cum ab illis acutius, ab istis tardius capiatur”.
8. „Possunt autem et debent hic poni et fieri claves et in omnibus, ubi talis modus dividendi (t. i. extra) servatur, ut resumatur divisio” (Ars concionandi, i. h. 9). „Haec sunt claves divisionis, et modus iste utilis est maxime, cum quis de toto Evangelio praedicat sive Epistola, pro eo quod in paucis verbis potest claudere evangelicum sensum et memoriam labilem adjuvare” (uo. 11).
9. Horváth Cyrill: RMKT. I. 49-58; Jakubovich-Pais: Ómolv. 132-138; Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa, 1928, 139-140.
10. Ars concionandi, i. h. 16-21.
11. A két szentbeszéd szövegét közli Lukcsics Pál: Szent László király ismeretlen legendája, 1930, 30-35.
12. Békefi Remig: A pécsi egyetem, 1909, 66-67. Nyolcadik fejezetében közli valamennyi szentbeszéd „jeligéjét” (témáját), és a magyar szentekről tartott tizenkét beszéd szövegét.
13. „Ez a nagyon gyakran alkalmazott módszer (ti. a konkordanciák szerint való okoskodás) ebben áll: összekapcsolni bizonyos szentírási szövegeket, föltéve, hogy legyen bennük egy közös eszme, vagy esetleg csak egy közös szó, s úgy kapcsolni össze őket, hogy ezáltal kibontakozzék belőlük az az igazság, amit a szónok bizonyítani akar” (Gilson: De quelques raisonnements scripturaires usités au moyen-áge, az említett Les idées et les lettres kötetben, 154-169).
14. Sermones Dominicales, I-II. 1910, kiadta Szilády Áron; bevezetés. Az elemzett szentbeszéd: I. 14-18.
15. SRH. II. 487-88.
16. A prédikálás régi módja, „quod observabant antiqui sancti, sicut Augustinus et Bernardus et multi alii, quorum sermones in ecclesia recitantur, in quibus non proponitur aliquod thema, quod sit materia praedicandi, nec solent divisiones vel distinctiones fieri, quae postmodum concordentur, sed quasi narrative procedunt... Fuerunt quasi fundatores Ecclesiae... omnem curiositatem evitarunt de thematum distinctionibus et membrorum subdivisionibus et utriusque concordantiis”. A firenzei kéziratból idézi S. Bonaventurae O. O. i. h. bev. az Ars concionandihoz. – Vö. Szent Chrodegang kanonoki reguláinak a prédikálásról való, részben Nagy Szent Gergelyen alapuló rendelkezéseit, Migne: P. L. 89, 1076, 1094-95, a Regula Canonicorum 44. és 83. szakaszát.
17. Madzsar Imre bevezetése Szent Gellért legendáihoz, SRH. 11, 463.
18. Vita Sancti Godehardi, auctore Wolfherio, 1065 körül; Gombos Albin: Catalogus, III., 2435.
19. Szent Tamás: „Imo nihil aliud ars esse videtur, quam certa ordinatio rationis, quomodo per determinata media ad determinatam finem actus humani perveniant”. L. minderre: Maritain: Art et scholastique, 1920.
20. Serm. Dom. I. 3-4.
21. Horváth Cyrill: Temesvári Pelbárt és beszédei, 1889, 40-43.
22. Ómolv. 64-72, egymás mellett a latin és a magyar szöveg.
23. `Nyvltár, IV. Érdy Kódex latin prológusa, és a beszéd: 2-9.
Forrás: TEOLÓGIA 1968/1
