A háború, a vadászat, az erőszak és az ölés általában a férfiak dolga. A háborúk és hódítások formálta emberi történelmet túlnyomórészt férfiak csinálják és határozzák meg.
Ez a megállapítás nemcsak a történetileg kutatható történelem néhány ezer évére érvényes. Amint a megsebesített vadállatok ábrázolása mutatja az ókőkorszaki kultikus barlangokban (pl. Lascaux és Altamira), és amint koponyaleletek kézenfekvővé teszik (pl. Monte Circeo), éppen a korai emberek életét is az ülés, a vadászat, az emberáldozatok formálták. Az emberi élet (és a női élet is) évmilliók óta a férfiak ölési hatalmának igézete alatt áll. A viszonylag békés matriarchális kultúrák (pl. Máltán, Krétán vagy a korai Indus-völgyben) inkább csak az ember letelepedéséhez kötődő, korlátozott tér-időbeli megszakításai voltak ennek az ősemberi erőszakbűvöletnek. Csak a történelem (Jaspers által) „tengely-korszaknak” nevezett szakaszában (pl. a buddhizmusban, a taoizmusban vagy a „szenvedő istenszolga” szimbolikus alakjában) kérdőjelezik meg alapvetően az ölési erőszak numinózus-isteni jellegét.
Törzstörténeti szempontból az evolúcióban rejlenek a férfiak erőszakos viselkedésének gyökerei. 180-190 millió éve zajlik azoknak a hím emlős állatoknak a pozitív kiválogatódása, amelyek a rivalizáló harcokban jobban érvényesülnek. Az emlős állatok világában a hímek viselkedését a riválisok harca, a nőstények viselkedését az ivadékgondozás határozza meg.
A férfi, ill. női magatartás ezen előzetes evolutív meghatározottságait sokszorosan megállapították és bizonyították már. Azt viszont vitatják, hogy milyen erősen határozzák meg ezek az előzetes beidegződések az emberi magatartást. Mindazonáltal ma a femininizmus-kutatás is elismeri, hogy a szükséges kulturális átformálás alapjaként és anyagaként komolyan kell venni őket.
A természetben az ölési gátlás kialakulása megakadályozza, hogy a hímek elpusztítsák egymást a riválisharcok során, és így kipusztuljanak a fajok. Az emberhez legközelebb álló élőlények, a csimpánzok – örökítőanyaguk 98%-ban közös az emberével – ún. tekintélykeltő előadások formájában gyakorolják riválisharcaikat, s azokban megpróbálják az ellenfél csoporttagot megfélemlíteni, de anélkül, hogy komolyan megsebesítenék azt.
Ez a veleszületett ölési gátlás különösen erős a saját csoporton belüli riválisharcokban (csoportidegen fajtársak megölését megfigyelték a csimpánzok között). Az emberiség globális fenyegetettsége az éhezés, a környezetpusztítás és az erőszak újabb és újabb kitörései révén, különös tekintettel az egész emberiséget fenyegető tömegpusztító fegyverekre, megkívánja, hogy kifejlesszük és ápoljuk annak tudatát, hogy (legalábbis ma) minden nemzet és vallás minden tagja egyazon csónakban ül, tehát a világon minden ember az én „csoportomba” tartozik.
A csimpánzok között megfigyelhető, hogy a trópusi viharok heves villámlásai és dörgései kiváltják a horda hímjeiből a tekintélykeltő előadást (az ún. „esőtáncot”, ahogy Jane Godall mondja). A – gyakran halálos – természeti erőkben nyilvánvalóan egy olyan hatalmat érzékelnek, amelyet (rivalizálva) megpróbálnak buzgón követni.
Itt az ember erőszakbűvöltségének vallási összetevőjét érjük tetten. A csimpánzok már magas fokban rendelkeznek a szimbolikus érzékelés és a szimbolikus kommunikáció képességével. Ennek a képességnek a segítségével bizonyos élőlények az empirikusan adottat felülmúló dimenziót, valamilyen szimbolikus üzenetet érzékelnek azokban az eseményekben és valóságokban, amelyekkel találkoznak. Ha az illető élőlény sajátos módon reagál erre a dimenzióra, ill. üzenetre (tehát nem csupán úgy, mint a csimpánzok, melyek egy már előzetesen bevésett viselkedést pörgetnek le mintegy gombnyomásra), akkor máris adva van a vallás, a kultusz és az emberlét.
A vallástörténelem meghatározó istenségei – Síva, Zeusz, Indra, Wotan, de Jahve és Allah is – a viharban, villámlásban, dörgésben és a kiszámíthatatlan ölési erőszakban teszik nyilvánvalóvá hatalmukat. Az ember ezekben a (halálos) hatalmakban a természetet felülmúló dimenziót érzékel, és azt istenségként tiszteli.
Ezt a tételt nem szabad panteista módon félreérteni. A természeti erők együttese nem Isten. De a velük (akárcsak az élet összes eseményeivel) történő találkozásban a szimbolikus érzékelésre képes élőlény előtt fölragyoghat egy (a természetet) felülmúló dimenzió: megtapasztalása annak az őserejű-hatalmas létalapnak, amelynek ki van szolgáltatva. Ez a létalap egyrészt táplálékot és életet nyújt, másrészt gyakran jelenik meg vadul, kiszámíthatatlanul és kegyetlenül: „Éjszaka Jahve lecsapott Mózesre, hogy megölje őt” (2Móz 4,24). A természet és a történelem effajta érzékelésének persze feltétele a hím tekintélykeltő erőszak kivetítése a körülvevő elemekre és eseményekre (vö. 6.,8. és 9. tétel).
A férfi ebben a természetet felülmúló dimenzióban valami hozzá hasonlót, egyfajta (transzcendáló) tekintélykeltő viselkedést vél fölismerni, és azon fáradozik, hogy azt (rivalizálva) saját viselkedésével utánozza, tehát az Istenihez hasonuljon. Eközben áttöri az evoluciófüggő ölési gátlást, és az áldozati ölés során kultikus tekintélykeltő pózzal halálos döfést ejt az állaton és az emberen.
Az eltemetés mellett az áldozati ölés a vallástörténet legrégebbi megfogható kultikus cselekménye. Benne az ember nevű élőlény sajátos módon reagál az őt körülvevő világot felülmúló dimenzió érzékelésére: Azt, ami felülmúlja, transzcendálja a természetet és az evolúciót, bevonja a válaszába – és ezzel vallást és emberlétet alapít. Persze az alávetés gesztusával rá is bízhatta volna magát erre a természetet felülmúló dimenzióra, amint ez később az ábrahámi vallásokban (zsidóság, kereszténység, iszlám) történik meg alapvetően. A női módon (az ivadékgondozás alapján) meghatározott eltemetési viselkedés hasonlóképpen sajátos módon (azaz vallásosan) reagál, amikor egy (a természetet) felülmúló (a halál után is megmaradó) dimenziót érzékel (az elhunyt) élőlénytársban. A konkrét vallástörténelmet azonban túlnyomórészt az áldozati ölés, tehát a férfias-kultikus tekintélykeltő előadás, és nem a transzcendáló női, gondoskodó magatartás határozza meg.
A háborúban egy embercsoport magának igényli ezt az ölési erőszakban dokumentálódó (dokumentálódni vélt, vö. 9. tétel) isteni hatalmat, és az ellenfelet a megölendő áldozatként határozza meg.
Az iraki muszlimok számára a „hitetlenek és hívők, a jó és rossz” közötti harcról van szó. Szaddám Husszein istenteleneknek (és ezzel az isteni ölési erőszak védelme alatt nem állóknak) nevezi a zsidókat, az amerikaiakat és az európaiakat, s ily módon azzá a bűnbakká teszi őket, amelynek áldozati megölése majd új, világot átfogó fényben ragyogtatja föl az általa igényelt isteni és ölési erőszakot. Szaddám „szent háborúja” kultikus ölési-tekintélykeltő póz. De az ellene irányuló szövetséget is az a veszély fenyegeti (ha háborút visel), hogy az agresszor rettenetet keltő elpusztításában saját életpátoszát emeli isteni-tekintélykeltő valósággá, s így meghamisítja azt. Alapdinamikája miatt a háború mindig és minden résztvevő részéről azzal fenyeget, hogy „szent” háborúvá válik, amelyben az a cél, hogy a pusztítással és az ellenfél megölésével isteni rettenetet hozzanak létre.
A sémita világban az `l szógyökkel fejezik ki „Istent”, és Il, El vagy Al formában ejtik ki. Minden ebből a szótagból alkotott istennév – az Ószövetség El-je csakúgy, mint Allah – a jóságos és áldásosztó vonás mellett a tekintélykeltő ölési erőszakot is tartalmazza.
Il-Afrit az óarab mesék emberevője, de ő sem nélkülözi a jóságos vonást. Az ószövetségi Teremtés könyvében, a 17. fejezetben Ábrahám Istene „El-Saddáj”-nak nevezi magát, azaz a vadon és a rettenet istenének, aki véres áldozati cselekményben köt szövetséget Ábrahámmal, és a gyermek- és emberáldozat készségét követeli tőle. Az „Al-lah” név az „Al” szótag megkettőzésével jött létre, a második szótag az első megfordítása. Az „Alla il Allah il Allah...”-ban már az l-szótagoknak ez a halmozása is azt a dimenziót jellemzi, amely a világ legerősebb és legkiemelkedőbb ölési erőszakait is felülmúlja. Ezzel nincs ellentmondásban, hogy Allah, akárcsak az ószövetségi El, mélységesen jóságos és irgalmas vonásokat is hordoz. A Koránban minden szúra így kezdődik: „Allah, a Legirgalmasabb nevében”, és El-Saddáj Jahveként mutatkozik be Mózesnek, azaz népének anyai „Jelen-vagyok-Isteneként”. Jézus istenmegszólításában Abbává, „Papává-Mamává” válik. Ebben a tradícióban azonban mindig fönnáll a veszély, hogy ez az irgalmas és jóságos vonás csak azoknak van fenntartva, akik ennek az Istennek imádással alávetik magukat, tehát az őt tisztelő valláshoz tartozóknak, míg a „pogányokkal” és a „hitetlenekkel” szemben büntető-tekintélykeltő „szent háborúban” a rettenet erőszakos isteneként lép föl.
A matriarchális kultúrákban az anyaistenségek ez ellen a vadon-isten ellen harcoltak (és közben maguk is erőszakossá váltak). A zsidó-keresztény és az iszlám tradícióban az ember rábízza magát erre az „erőszakos Istenre”, és megpróbál annak jóságos oldalával szövetséget kötni, azaz áldást, földet és termékenységet kikönyörögni. Életében, működésében és halálában Jézus ezzel a jóságos vonással mint ennek az Istennek egyedül igaz lényegével azonosul, vadon- és erőszak-jellegét pedig mint a félelem bűvöletéből született emberi kivetítést leplezi le.
Itt nem tudunk belemélyedni a matriarchális vallások szimbólumaiba és mítoszaiba (meséibe), és El Saddájhoz fűződő viszonyukba. Az ábrahámi vallások eredetük alapján férfias-patriarchális meghatározottságúak. Az ölési erőszakot felülmúló dimenzióként Isten férfias. Jóságos oldalával, a szövetség Isteneként egyre inkább nőies-gondoskodó vonásokat ölt, s ezek Jézus istentapasztalatában meghatározó ismertetőjeggyé válnak. Ez feltételezi, hogy az erőszak bűvöletét, amelynek az emberiség évmilliókkal ezelőtti eredete óta foglya volt, Jézusban és Jézus által áttörte és felváltotta a gondoskodó-erőszakmentes szeretet bűvölete. Az Abba szeretett fia már nem lát isteni rettenetet az ölési erőszakban: „Ne féljetek azoktól, kik ugyan megölik a testet, de különben nem tudnak mit tenni veletek”, olvassuk a Lukács-evangéliumban. Abban, ahogyan Jézus szemben áll a római államhatalommal, amely rettenetes kínzó- és ölőhatalomként mered előtte, ez a hatalom isten-telenként lepleződik le. Annak látszik immár, ami: profán, üres és természetellenes (ölési) tekintélykeltő póznak.
Az ölési erőszak isten-telenítésének, ahogyan az Jézusban megvalósult, az ember sok millió éves erőszakbűvöletű meghatározottságához viszonyítva túlságosan rövid (és maguktól a keresztényektől is túlságosan elhomályosított) története van ahhoz, hogy máig alapjaiban átalakíthatta volna az emberi viselkedést. Az ember a nyilvánosság szemében még a keresztény világban is elveszíti „az arcát”, azaz egészen-emberi, az értelmi dimenzióban gyökerező identitását, ha túlságosan sokáig tűri az erőszak provokációját, és végül nem válaszol mégis felágaskodó ellen-tekintélykeltő viselkedéssel a kihívásra.
A jelenlegi összegabalyodott helyzetben Szaddám Husszein háborús- és ölési potenciáljának elpusztítása, bármilyen rettenet is ez azokra nézve, akiket közben megsebesítenek és megölnek, a „kisebb rossznak” tűnik. Ez a mostanság gyakran ismétlődő beszéd persze túlságosan is könnyen elfedi, milyen égbe kiáltóan nagyok azok a bajok, amelyek közepette élünk – ha egy rettenetes háború ezekhez képest a kisebb rossznak tűnik. Ennek a helyzetnek föl kellene nyitnia a szemünket, hogy a föld népei – az erőszak és az ölés mindenki számára nyilvánvalóvá vált nyomorúságos profanitása és brutalitása ellenére, ahogyan ezt a 2. világháború láthatóvá tette, és a Jézus alakjában (ha csak 2000 éve is) az embernek ajándékozott szimbolika ellenére – végső soron még mindig a kölcsönös tekintélykeltés bázisán élnek együtt, és brutális ölési-tekintélykeltő póz tör ki rajtuk, ha egyéb biztosítékok csődöt mondanak. Az újból és újból hallható beszéd Husszein egyedüli felelősségéről nem ismeri föl, hogy nem léteznék semmiféle Husszein, ha az emberiség Jézus (vagy Buddha) módjára kiszabadította volna magát az erőszak bűvöletéből. Jézus imádkozott a hóhéraiért; tudta, hogy – beleértve Pilátust és a római császárt is – ők sem csak tettesek, hanem, mint ő maga, áldozatok is: áldozatai annak, hogy az emberi élet évmilliók óta az erőszakhoz tapadt.
Fordította: g.g.a.
Forrás: Publik-Forum, 1991/3
