„Verjetek agyon mindent, ami utatokban áll: az aggastyántól a csecsszopóig, sőt az ólak állataiig minden életet ki kell oltani!” Isten ezzel bízza meg Mózest. Ezt kell neki megparancsolnia az izraelitáknak. Elolvasható mindez Mózes 5. könyvének törvénygyűjteményében (20. fejezet). Szó szerint ez áll ott: „... az itt lakó népek városaiban, amelyeket Istened, az Úr add neked örökségül, ne hagyj életben egy lelket sem” (16. v.). Ennek megfelelően Józsue könyvének II. fejezete így számol be a kánaánita városok meghódításáról: „Kardélre hányta őket, kiirtotta a benne levő élőlényeket mind, nem maradt meg egyetlen élő sem” (11. v.).

A bestia isten megteremti a bestia embert – saját képmására? Vagy fordítva álla dolog, ahogy a filozófus, Ludwig Feuerbach vélte: A bestia ember teremi magának egy bestiális istent, „akinek olyan az ereje, mint a vadbivaly szarva... Felzabálja a vele ellenséges népeket, szétmorzsolja csontjaikat... Elhever, fekszik, mint egy vadállat” (4Móz 24,8-9)? Egy biztos: Az ember mindig istenének képmása, annak képmása, ami életében a legnagyobb érteknek számít.

A létet és identitási adó vadállati erőszak határozza meg a fasiszta csoportosulások ételérzését, egykor és ma. Bruno Bettelheim, az ismert pszichológus vizsgálata szerint az USA-beli fiatalok bandái a brutális, agresszív erőszak-alkalmazást „gyors, csaknem mágikus útnak tartják a hatalomhoz és a tekintélyhez”. A német ifjúság-szociológus, Ferdinand Sutterlüty azt írja Hogyan válnak a fiatalok erőszakossá? című tanulmányában: „Másokat megalázni, fenyegetni és legyőzöttként látni – mindez közvetlen vonzást gyakorol rájuk, és értéknek számít a szemükben.”

Hogyan közvetíthet a vadállati erőszak csaknem vallásos önértékelést az embernek? Az ifjúság-szociológiában a uralkodó magyarázati típusok határozottan szűklátókörűek: A fiatalok erőszakossága ugyanis nem csupán reakció társadalmi változásainkra. Nem is csupán az általánosan elterjedt értelem- és tájékozódásvesztés egyik következménye. A magyarázat mélyebben rejlik, és sok szociológus ama megfigyelésében villan fel, hogy a fasiszta erőszak-mentalitás logikája azonos a vérbosszú logikájával. Ebben az ősrégi, a föld minden népénél megtalálható intézményben eredetileg nem az igazságos kiegyenlítés értelmében vett megtorlásról van szó. Ha a Bibliában ismételten azt olvassuk: „szemet szemért, fogat fogért”, akkor ez már egy későbbi jogfejlődés eredménye. De Lámeknek, Káin utódjának történetében még látható az erőszakos bosszú archaikus háttere: Lámek azzal próbál imponálni két feleségének, Adónak és Lillának, hogy azt mondja magáról: „Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres lesz Lámekért” (1 Móz 4,23-24).

Ezzel kapcsolatos aktuális megfigyeléseket ír le Stephanie Schwander-Sievers a mai Észak-Albániáról készített tereptanulmányában: az erőszakos kommunista rendszer összeomlása után itt ismét terjed a vérbosszú-mentalitás. Egy vérbosszú által fenyegetett család büszkén kijelenti: „Erősek vagyunk. Ha egyet megölnek közülünk, mi tizet ölünk meg közülük.” A szociológusnő arról is beszámol, hogyan veszíti el „arcát”, „becsületét” az a család, amelyik nem teljesíti bosszú-kötelességét, vagyis nem gyakorol véres erőszakot. Vadállati erőszakkal ölni és ölni tudni – ez adja annak a csoportnak a létét, identitását, „becsületét”, amelyhez tartozom, s amelynek létéből és becsületéből magam is részesedem. Egyénként semmi sem vagyok. A csoport minden, a csoport adja az én értékemet is. Ezért a csoport „becsülete” a legfőbb érték.

Hogyan jön létre az effajta gondolkodásmód és érzület, amely – amint a vérbosszú jelensége mutatja – az emberi történelem legsötétebb mélységeibe nyúlik vissza, és ezért csak onnan kiindulva értelmezhető megfelelően'? Hogyan történhet meg, hogy az ember nevű élőlény, amely evolúciója szerint az afrikai szavannák menekülő- és zsákmányállata, a vadállati erőszak gyakorlásában látja létét, becsületét, identitását, legfőbb (vallási) értékét?

A választ a tényleges vadállatok körében lehet megtalálni. Miért játszanak olyan jelentős szerepet a népek mítoszaiban az oroszlánok, párducok, medvék, leopárdok és tüzet okádó sárkánykígyók? Még az ókori Görögországban is azt mesélik Dionüszosz előgörög istenségről, hogy esküvel szövetkezett követői kultuszukban saját kezükkel tépik szét a vadászattal elejtett vadat, eksztázisuk csúcsán azonban saját gyermekeiket is, s a húst mohón elnyelik.

A híres román vallástudós, Mircea Eliade oly módon foglalja össze a világszerte adott vallástörténeti leleteket, hogy azt csaknem az újkori fasiszta életérzés és a mai szkinhed-bandák mentalitásának leírásaként lehet olvasni: „Úgy viselkedni, mint egy vadállat, mint egy farkas, egy medve, egy leopárd, annak a jele, hogy az ember mintegy istenné válik. Az elementáris vallási tapasztalat síkján a vadállat egy magasabb létformát jelenít meg.” Hogyan történhet meg ez? Miért képvisel a vadállal isteni létformát?

Nagyjából négy millió éve történt, hogy az első, emberhez hasonló lények, a hominidák egyenesen járva s hamarosan már ásóbottal és kőkéssel felszerelve, elhagyták a visszavonuló őserdőt, és kimentek a szavannákra, ahol a vadállatok különösen könnyen elejthető zsákmányává váltak. Sem olyat gyorsak nem voltak, mint az antilopok, a vadlovak vagy más menekülő állatok, sem veszélyes tépőfogakkal, karmokkal, szarvakkal vagy más védekező fegyverrel nem voltak felszerelve. E korból származó csontleletekből arra lehet következtetni, hogy a vadállatok rendszeresen megölték a hominidákat. A vadállat volt a korai ember sorsa. De nemcsak halált hozott számára, hanem közvetve táplálékot is. A hominida ugyanis gyűjtögető és dögevő volt, s ha valamely vadállat leterítette zsákmányát, majd jóllakott belőle, a maradék pompás és létfontosságú fehérjetartalmú étel volt a hominida számára. Amint a leletekből rekonstruálható, kőeszközökkel gondosan lenyesegette a csontokról a húst, sőt a csövescsontokat fel is törte, hogy hozzájusson a bennük található velőhöz.

De valamikor alapvető változás következett be abban, ahogyan a hominida a vadállathoz viszonyult. Már nem a közvetett táplálékadót látta benne, hanem csupán a kegyetlen halálhozót. Tudatküszöb alatti halálfélelmét, s minden frusztrációját kivetítette a vadállatra. Az ásóbotot lándzsaként, a kőkést szakócaként használta. Így felfegyverkezve, harcba lépett a „szörnyeteg” ellen. Tapasztalata ismételten azt mutatta: a vadállat áll a tápláléklánc végén, ezért „halhatatlan”. Vele rivalizálni, annak „lépcső fokára” állni annyit jelentett, mint elhagyni a halandó zsákmányállat státusát, és megszerezni az isteni és potenciálisan halhatatlannak tekintett vadászok és harcosok státusát. Ily módon bizonyos fokig le lehetett győzni a halálfélelmet, az emberi egzisztencia legmélyebb ismertetőjegyét. A vadállati harcban megsebesülni és meghalni nem veszteség, hanem a „becsület” – értsd az ölési hatalom – növekedése a csoport és annak halhatatlansága számára. A csatában elesett harcost a walkürök rögtön a walhallába, az istenek lakhelyére viszik, ahol az élet ünnepi lakomák és harci játékok közepette a vadászok státusában folytatódik (analóg ezzel világszerte minden vadász-, harci- és férfi szövetség pátosza).

A csatában bekövetkezett halál, a hősi halál áldozati halál. Megalapozza, megerősíti és szavatolja azoknak az embereknek az isteni státusát, akikért az illető meghal. Jézus halálának mint az isteni lét statusát közvetítő áldozati halálnak az értelmezésében is hatékony ez a gondolkodási minta. A Trobriand-szigetekről és Nyugat-Afrikáról mondják, hogy ott a vérbosszú végrehajtója azzal is eleget tehet bosszú-kötelezettségének, hogy saját mellébe szúrja tőrt, hiszen ezzel is csoportjának (vadállati) ölési hatalmát, értsd „becsületét” dokumentálja: annak isteni vadász-státusát. Amikor 1943-ban Sztálingrád elvesztése után Josef Goebbels „totális háborúra”, vagyis kollektív öngyilkosságra hívta föl a német népet, s a köréje gyűlt párttagok frenetikusan éljenezték őt, megállapította: „A német nép örömteli szívvel áldozza fel magát.” Az ő szemében a „nemzetiszocialista nép” a maga kiemelkedő vadász-státusát dokumentálta még a pusztulásban is. De aztán az amerikaiak Hirosimában megmutatták, hogy az ő vadász-státusuk mégiscsak erősebb.

A tanulság mindebből: Alapjaiban kell átalakítanunk gondolkodásunkat. A törvény és a jog döntően háttérbe szorította, de nem képes belülről legyőzni a vérbosszú-mentalitást, amint ezt nemcsak a mai fiatalok jobboldali radikális erőszakosságai mutatják, hanem a halálbüntetés fenntartása is Amerikában és a világ sok államában. Legyőzni csak tudatunk megváltoztatása képes, s ezt vallásilag kell megalapozni, mert amint megmutattuk – a fasiszta erőszak-mentalitásnak archaikus, vallási gyökerei vannak.

De vajon éppen a Bibliára alapozott, keresztény vallási nevelés képes-e erre? A bevezetőben idézett bibliai szövegek nem vadállati istenként dokumentálják-e a bibliai Istent – s az embert az ő képmásaként? A teológiának és a bibliai didaktikának jobb és más ötletekre van szüksége, mint hogy csupán e szövegek keletkezéstörténetére mutasson rá. Ma jól tudjuk: a Biblia által ábrázolt mészárlások így nem történtek meg. Izrael törzsei meglehetősen zajtalanul és békésen szivárogtak be a gyéren lakott Palesztinába. Az idézett szövegek inkább a fogság korában súlyosan próbára tett nemzedékek kegyetlen fantáziájából erednek. Ez történelmileg menthetővé és pszichológiailag magyarázhatóvá teszi őket. A bennük megrajzolt istenképet mégis véres vadállatiasság jellemzi. Ennek a megállapításnak semmi köze az antijudaizmushoz. A vadállati isten itt mintaszerűen képviseli az egész emberiség egy bizonyos tudati síkját.

Kultúrkörünkben azonban hogyan tekintsünk ilyesmit didaktikusan értékes, a gyerekek, fiatalok és felnőttek által egyaránt pozitív módon fogadandó, „szent” írásnak? Ez csak akkor lehetséges, ha az egy évezred alatt keletkezett keresztény-bibliai szöveggyűjteményt a vallási tudat emberiség-történeti fejlődésének vázolt hátterében értelmezzük. Ebben az esetben két dolgot dokumentálnak ezek a szövegek. Egyfelől: a vadállat-isten (a bibliai El Saddai), az „erőszakos isten” eredetileg Izrael népének gondolkodását is meghatározta. Eleinte újból és újból ennek az istennek az árnyékában értelmezték történelmüket. Másfelől azonban sok más szövegben éppoly világossá válik, hogy izraeli szerzők végül legyőzték a vadállat-istent, és rátaláltak egy másik, felszabadító istentapasztalatra.

A bibliai ember – folyton megújuló – küzdelmet folytatott egy barátságosan feléje forduló és felszabadító istenarcért, s ez a küzdelem tükröződik az El, Jahve és Abba istennevekben. Ebben a vallási-irodalmi hagyományban Jahve szövetségi isten révén – akivel az ember beszélhet, és akivel küzdhet a helyes útmutatásért (tóra) – az ember még legrosszabb sorstapasztalataiban is megtalálhatja a kivezető utat félelmének és erőszakosságának kivetítéséből.

Teljes mértékben az Izrael hagyományában gyökerező názáreti Jézus mellett tapasztalhatja meg az ember „mennyei Atyaként” Istent. Ez az Isten „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”. Mint ilyen biztosan nem szólít fel többé arra, hogy egy meghódított városban vadállati módon minden életet kiirtsunk. Ez az Isten sokkal inkább azt kívánja, hogy szeressük ellenségeinket, és imádkozzunk azokért, akik üldöznek minket (Mt 5,44-45). Ennek az Istennek a képmásaként az ember megszűnik vadállatnak lenni, és emberré válik.

A Biblia és a kereszténység csak egy ilyen történelmi-dinamikus istenfelfogás esetén járulhat hozzá ahhoz a tudati változáshoz, amely alapjaiban és belülről győzi le az archaikus, vallási megalapozású és jellege szerint fasiszta erőszak-mentalitást. A mai helyzet ismét effajta változásra szólít fel minket.

Forrás: Publik-Forum, 2001/16

A cikk eredeti címe: A fasiszta erőszak a vadállat-istennek hódol. A Szerző az Aacheni Műszaki Főiskolán a katolikus teológia és a didaktika professzora; legutóbb 2000. októberi számunkban közöltük Jézus és a pokol c. írását