Teilhard de Chardin:

Az Örök Női

Teilhard olyan szintézist igyekezett megvalósítani, amelyben minden összefügg. Tehát nem mellőzhetett olyan hatalmas és alapvető valóságot, mint a szerelem. Itt Goethe híres kifejezését használja (a Második Faust végén: Das Ewig Weibliche, az Örök Női), mint ahogy a zenész átvesz egy témát és sokféle változatra bontja szét, hogy kifejezze, eldalolja: számára mi a szerelem szerepe a Nagyvilágban: a szerelem a létezők egyesítő és lelkivé alakító ereje. Teilhard az Isteni Színjáték Beatricéjére is gondol. Mint igen gyakran más írásaiban, úgy itt is messzire árad a szerelem köre, sokféle analóg irányban gyűrűzik: az atomok vonzásától kezdve az emberi szerelmen át, egészen Isten szeretetéig.

Elmélkedésének írásakor Teilhard Verzy-ben volt, Reims környékén Marne megyében.[1]

(A francia kiadó bevezető jegyzetéből.)


Beatricének
Ab initio creata sum…[2]

I.

Ott voltam már a Világ őskezdetén. Még el sem kezdődtek a századok, már megszülettem Isten kezéből, – pirinyó pont voltam, de arra szántan, hogy egyre ebbé váljak az idők során, munkatársa legyek isten művének.

A Világban egyesülve és termékenyülve jön létre minden – találkoznak, egyesülnek az egymást kereső elemek, kettő-kettő egymásba olvad és megszületik egy harmadik.

Engem Isten lehelt az ős-Sokféleségbe, sűrítő és központosító erőként.

Én vagyok a létezők összekötője, – illat vagyok, mely hajtja őket, hogy egymás felé fussanak; szabadon, szenvedélyesen sodrom őket egymás felé, egyesülésük útjain.

Én mozgatok és rendezek egybe mindent.

Én vagyok a Világba lehelt szépség, hogy szerveződni késztessem a Mindenséget, – Eszmény vagyok a Világ fölött hogy emelhessem fölfelé magasba.

Én vagyok a Női, a lényeges erő.[3]


Kezdetben csak hullámzó pára voltam, alig-tudatos vonzódásba rejtve, laza és még gyönge mágnességnek alján, hogy a pólus felé indítsak mindent.

Pedig már léteztem akkor is! –

A kozmikus szubsztancia szintjein, melyek szer Világ ígéretét hordják születő fodraikban, árjaik ölén már rajzolni kezdték arcom első vonásait.

Még félig alvó; de valóban létező Lélekként kavartam az őseredeti, csaknem alaktalan Masszába, s mágneses vonzási körömbe futott az őstömeg; – még az atomokba, ezekbe a parányi mélységekbe is homályos, de konok és nyugtalan vágyat loptam, hogy lépjenek ki semmit sem érő magányukból, s valami rajtuk kívülihez kötődjenek.

Így szilárdultak a Világ alapjai. Én voltam kötőcementjük.

Mert még a legparányibb monádka moccanása is – ha valóban aktív központot alkot – annak a szemernyi szerelemnek enged, amely felém vonzza, – az egyetemes Nőihez.[4]

Pirkadt az Élet, – már olyan létezőkben kezdtem testet ölteni, melyeknek hivatása lett, hogy maguk módján tükrözzék arcomat…

Fokról-fokra váltam egyénivé.

Először csak ködös árny voltam én, tovafutón, mintha haboztam volna, hogy fogható formát öltsek a dolgok szíve mélyén…

– de amint a lelkek már gazdagabb, mélyebb, lelkibb egyesülésre lettek képesek, én is többféle formát öltöttem magamra.

Így lassan-lassan titokban alakult az élettárs és az anya típusa…

Az átalakulások során nem dobtam el az alsóbbrendű vonzások egyikét sem, amelyek felvillantak születésem egymást követő állomásain, ahogy az olajfa is mélyíti törzse bensejét minden új tavasszal.

Csak egybefogtam ős-vonzásokat és rendeztem őket, hogy növekvő tudatot hordjanak, így aztán – amint az élőlények tökéletesedtek a Földön – vágyaik egymásra gyűrűző zónáiban mindenütt én vetettem mag lábamat: körről-körre, de mindig megelőzve növésüket, – így lettem boldogságuk, mely nekik megfelelt.

Nézzétek, micsoda óriási vibrálás fut végig a horizont egyik végétől a másikig, városokon, erdőkön át.

Tekintsetek végig az Életen, föntről lefelé: ahogy nyüzsögnek az emberek és bennük erjed a Világ, – figyeljetek a madarak dalára és; tollaik szivárványára, eszeveszetten zsongnak a rovarok, – új és új virágok tárják szét kelyhüket, szívós szorgalommal dolgoznak a sejtek, – s a csirák szüntelen vajúdva szülnek…

Én vagyok az egyetlen fénysugár, ahol mindez fakad és amelynek ölén vibrál minden.

Az Ember, a Természet szintézise, sok mindent csinál a szívében égő tűzzel: magasra fokozza Erőit, fut a Dicsőség után, Szépséget alkot, a Tudománynak szenteli életéi. S mégis sokszor nem számol azzal, hogy a sokféle forma mélyén mindig ugyanaz a szenvedély dobog, – tisztultan, átformáltan, de folyton élőn, – a Női vonzás.[5]

Az Életben kezdtem feltárni énemet

De először az Ember ismert fel engem: abban a pezsgő zavarban, amibe jelenlétem vetette őt. Ha a férfi szeret egy nőt, kezdetben azt hiszi, hogy szerelme csak hozzá hasonló személyre irányul, akit átölel hatalmával és akivel szabadon társul.

Jól látja, hogy arcomat fény borítja el, őrá is átfut a sugárzás, érzelmi mozgásba hozza szívét és ragyogni kezd tőle mindes dolog.

De lényem sugárzó fényét csak saját elbűvölt szelleme egyéni fokának véli, vagy egyszerűen azt hiszi, hogy szépségem tükröződik a Természet ezer kis ékkövén.

Ám nemsokára ámulva tapasztalja azt a heves nagy erőt, mely benne tör fel, amint közelebb megyek; s remeg, ha felismeri, hogy velem csak úgy egyesülhet, hogy ő is feltétlenül a teremtés egyetemes művének szolgája lesz.

Azt vélte: élettársat talált maga mellett. De már látja, hogy bennem a titkos nagy Erőt érinti meg, a fátyolarcú Rejtőzködőt, aki most így jön feléje, hogy magával ragadja,

Aki már rám talált, az ott áll minden dolognak kapujában. Nemcsak az ember saját érzelmi életén át, de a magam természete fizikai kapcsával is, folytatódom a Világ lelkében, – vagy méginkább: én vagyok az egyetemes jelenlét mágneses vonzása, s a számtalan mosoly.[6]

Kapu vagyok a teremtés teljes szívéhez, – a Földnek Kapuja, a nagy Beavatás… Aki engem ölel, átadja magát nekem és a Világmindenség foglya tesz.[7]


De – jaj! – tudásom: Jó és Rossz tudása…

A titoktól az Ember megrészegült…

Amikor látta, hogy számára én vagyok a Minden, azt vélte, hogy karjába, zárhat.

Velem együtt lezárt világba akart becsukódni, kettesben. S azt hitte, hagy kielégítjük egymást, elég leszünk kettesben önmagunknak.


Abban a pillanatban máris égbe foszlottam ujjai között…

S akkor talán úgy tűnhet, hogy én vagyok az Emberiség veszte, – a nagy Kísértés!

Ó, Emberek, miért álltok meg a fáradságos tisztulás munkája közben, amire szépségem akar hívni titeket?

A lényem az, hogy termékeny vagyok, – vagyis a Jövő és az Eszmény felé tartok.

Tehát megfojtotok egy másodperc alatt, amikor meg akartok merevítem és már kész formában birtokolni engem…

Ekkor meg is rontjátok, visszájára fordítjátok természetemet.

Mivel az Élet egyensúlya arra szorít titeket, hogy egyre magasabbra jussatok, ezért, ha Bálvány képemhez ragaszkodtok, azonnal hátrabuktok: anyagivá teszitek önmagatokat, pedig istenekké lehettek velem.

Ha körém zárjátok szárnyatok, az Anyaggal együtt estek vissza; mert az Anyagot az elemi terméketlen és semlegesítő egyesülése visszaveti lefelé.

Csak Anyagot öleltek át. Mert az Anyag csak út, irány valahová, – a szellem arca – a fonákjára fordítottan.

S bukásotok őrült sebesre gyorsul, egyre vaduló fergeteggé, amint mindjobban növekszik a szakadék – valódi vágyatok és az egyre ocsmányabb formái között, ahová tovább hajszoltok engem.

S erőlködéstek végén: a por. Csak hamut öleltek át.

Emberek, minél inkább a gyönyör útján kerestek engem, annál inkább távolodtok el igazi Valómtól…

Bizony a test ficánkol és becsap titeket, mint a Rossz mágneskarja – köztetek és az alsórendű sokféle között (ami az Isten képe, visszájára fordítottan), a test csak tetszetős fonákom: taszító örvény felett lebeg, vagyis a romlás határtalan mélységű bugyra.


Az Ember sokáig nem tudta: féljen vagy imádjon engem, mert képtelen volt látni: melyik a délibáb és mi az igazság.

Szépségemért és erős karomért szeretett. De félt a számára idegen hatalmam miatt, és azért is, mert nem tudta megfejteni szédült örvényeimet.

Ereje voltam – és Törékeny Gyöngesége, – Reménye és Próbatétele. Miattam vált külön a jók és a gonoszak csoportja.

Lehet, hogy az Ember végleg gonosszá tett volna engem, ha nem jött volna Krisztus.[8]


Et usque ad futurum saeculum non desinam…[9]
S hatni jogok az örökkévalóságig…

II.

Krisztus megmentett, Felszabadított.

Amikor azt mondotta: Melius est non rubere[10], azt hitték, hogy meghaltam az örök Élet számára.

Ki mondhatná meg már előre: a Világ utolsó alkonyán – az egyén és a Kozmosz sok tökéletessége csokraként – milyen ezer színnel hullok rá majd az Isten-arcra?

Jövendő korok hervadhatatlan Szépsége vagyok én, – a Női eszmény.[11]

S így minél inkább Nő leszek, annál anyagtalanabb és égibb is lesz az arcom.

A lélek bennem akarja szublimálni Testét, a lelket meg a Kegyelem igyekszik isteníteni. Akik meg akarnak őrizni engem, velem együtt kell átváltozniok…


Nézzétek!

Vonzásom tűzfészke észrevétlenül hajlik a pólus felé, ahová fut és ahol összpontosul a Szellem minden útja…

Szépségemnek szivárványszínei pazar köntösként hullnak a Teremtésre és lassan csukódnak össze a köntös szárnyai…

Már árnyék borul a testre, pedig szentségek mosták hófehérre.

Az árny talán elér a művészethez is, – a tudományig, az óriás nagy valóságokhoz is, émelyek úgy szeretik egymást, mint a Nőt…

A sugár fordul. – Követni kell. Lehet, hogy nemsokára csak Isten marad meg számotokra ebben a teljesen szűzivé vált Nagyvilágban. S bennem Isten vár reátok![12]

Jóval előttetek húztam magamhoz Istent…

Sokkal azelőtt, hogy az Ember értékelte volna erőm feszültségét és istenítette vonzásomat, az Úr már teljesen megfogant engem Bölcsességében; s én meghódítottam Szívét.

Azt hiszitek talán, hogy ha nem vonzotta volna Őt Tisztaságom, leszállt volna közétek valaha, testet öltve a Teremtés erőterében?

Csak szerelem képes mozgatni a létezőt.

Tehát hogy kiléphessen önmagából, Istennek előbb a vágy útját kellett megalkotnia saját léptei előtt, saját maga elé kellett árasztania a szépség illatát.

Akkor teremtett engem, – fénylő felhőként a szakadék fölé, önnönmaga és a Föld közé, hogy bennem lakjék – közöttetek.

Már értitek, miért dobog titokzatosan szívetek, ha közeledni láttok?…

Az Isten jelenlétét érzitek és egészen lángra gyúltok, ha rátok árad a gyöngéd szeretet, a szentség bája sugárzik rátok a Nőből, oly természetesen, hogy csak nála keresitek; s mégis annyira titokteljesen, hogy meg sem tudnátok mondani: hol rejlenek forrásai.

Isten és a Föld közé kerültem, közös vonzásuk régiójaként, – s egyiket a másikhoz szenvedélyes erővel közel hoztam.

Végül pedig bennem történt meg a találkozás, amelyben Krisztus születése és teljessége érik hosszú századok során.

Én vagyok az Egyház, Jézus Arája.

Szűz Mária vagyok én, minden embernek Anyja.[13]


Azt hinnétek talán, hagy az Ég és a Föld ilyen kapcsolatában haszontalan szolgaként el kell majd tűnnöm, – ködként oszlanom szét a Valóság színe előtt.

Akik szeretnek engem, ettől ne féljenek!


Pedig igazában ilyen szavakkal támasztott fel, mint Lázárt – Magdolgával, – s ragyogó fénykoszorúként szőtt engem Önmaga és az emberek közé:

Mert amikor megmondotta: mi az Erény, valódi lényemet tárta fel, s a lépteim nyomát elvesztő Embereket arra az igaz útra vitte vissza, amerre jártam.

Az újjászült Világban most is az vagyok, ami kezdettől fogva voltam: hívó szó, mely a világgal egyesülni indít, – a Mindenség vonzóereje – az emberarcon tükröződve.

De: az igazi egyesülés éppen az, mely egyszerűvé – vagyis lelkivé – alakít.

… A valódi termékenység a Szellem szülésére társít létezőket.

Hogy Nő maradjak abban az új szférában, amelybe a Teremtés emelt, új formát kellett öltenem, de itt sem változott meg régi természetem.

Mert míg csalóka arcom most is az Anyag felé kábít kéjenceket, Valódi Lényem égig emelve vonz: a Keresztény és az Isten között lebeg.

Most is csábítok – de a fény felé. Vonzok mindig – de már a szabadságba.

Én ezentúl a Szüzesség vagyok.[14]

A Szűz még asszony és anya is: íme, az új idők jele.

A pogányok az Akropoliszon ezt kiáltják az Evangéliumra: torzzá tetted a Világot! – és siratják a Szépség halálát. – Ez Isten-gyalázás.

Mert Krisztus szava nem szakításra és elválásra hív: – mintha Isten választottjai sírtba dobhatnák a Test Törvényét és összetörhetnék a kötelékeket, melyek fajuk sorsához kötik őket, s a kozmikus árból kiszöknének, amelybe születtek.

Aki jól érti Jézus hívó szavát, annak nem kell ledobni szívéből a szerelmet. Sőt – éppen ellenkezőleg – teljes emberré kell lennie.

Tehát még rám szorul, hogy érzékennyé fokozzam erőit és felrázzam lelkét az isteni szenvedélyes szeretetére.

A Szent számára – jobban, mint bárkinek – én vagyok az anya, ki bölcső fölé hajol, – a fiatal álmok ragyogó alakja, – a mélybe gyökérző vágy, mely hallatlan de különös – erőként száll a szívre, – az egyedi létezőben én vagyok az Élet tengelye.

Krisztus meghagyta minden kincsemet.

De olyan fényt sugárzott rám az Égből, mely határtalanul felmagasztalt.[15]

Először is: új pályaívet akart a természetes erőnek adni, mely lendítve kibontakoztat.

A folyton magasba törő Emberiség előtt járok én: szerepem az, hogy egyre magasabbra szálljak, – vonzón és győzelmi pálmaként is, majdnem elérve, sohasem fogságba ejtve lebegjek a Föld egyre növekvő vágyai fölött. A Nőinek – éppen természete miatt – folyton erősebbnek kell lennie a Nagyvilágban, mely nem fejezte még be fejlődését: ha virágszálam utolsó bimbója kihajt, az már a Tisztaság dicsősége és boldogsága lesz.

Korról-korra milyen számtalan új lényeget adott a Természet az Életárnak!…

A keresztény hatásra a Teremtés végpontjáig fogom majd szövögetni veszélyes és hajszálfinom szálait: mindig változó teljesség lesz belőlük és bennük fonódik egybe minden új nemzedék álma.

Tehát – amíg Világ ez a Világ – Beatrice arcán ott látjuk tükröződni a művészet és a tudás álmait, melyek felé minden új század vágyva tör…

– A Nő – őskezdettől fogva – szívére szorít most is minden virágot, amit csak táplál a Természet életet fakasztó vére, s az ember szorgos és ügyes keze.

Mert mint a létben részesült létező nem semmisül meg, amikor eléri Létforrását, de – épp ellenkezőleg – így lesz teljes, mert Istenbe forrad…

Vagy amint az egyszer már teljes lélek sohasem veti ki magából azt a sok-sok elemet, amiből előkerüli, – de megőrzi lényegében a test erőit és igényeit, melyekbe burkolózik….[16]

Ugyanígy az istenivé alakuló Kozmosz sem dobja félre vonzó befolyásomat, amelyben lassacskán fonódott össze és szilárd csokorként marad meg atomjai egyre bonyolultabb, de egyszerűbbé is váló kötelébe.

Ott leszek én az Isten ölelésének tüzében is, teljesen, egész múltammal együtt, – sőt akkor is folyton feltárom titkaim: feneketlen forrás leszek eljövendő végtelen formáimmal is, akárcsak az a rengeteg szépség, aminek – észrevétlenül – mindig én vagyok ruhája, színe, kapuja…


Ha majd azt hiszitek, hogy távol vagyok, – s bár el is felejtitek, hogy én voltam hangotok színe, szemetek fénye, – én mégis mindig ott leszek: abba a napba merülve, amelyet magamba szívtam…

S ugye elég, választott boldogok, hogy egy pillanatra pihenjen bennetek a nagy feszültség, mely titeket Istenbe sodor; elég egy percre visszanéznetek abból a központból, amely igézve húz…, hogy az isteni tűzben ismét ragyogni lássátok arcomat.

– S akkor majd ámulva nézitek, hogy szépségem sok-sok fodrában szüntelen élettel suhan tova az egymást érő régi vágyak sora, amelyek a Semmi partjaitól kezdve futni késztették és összegyűjtötték a Szellem elemeit – a szerelemben.


Én az Örök Női vagyok.[17]

Verzy, 1918. március 19-25.


Jegyzetek

1. Az elmélkedés eredeti címe: L'Éternel feminin. Megjelent egy korábbi kiadás után a Teilhard de Chardin Művei sorozat 12. kötetében: Írások a háború idejéből (Écrits du temps de la guerre, 279-291 oldal).

2. Példabeszédek Könyve, 8,22 ezt mondja a Bölcsességről: „Ott voltam már a világ őskezdetén”.

3. Példabeszédek Könyve, 8,22-31 verseit alkalmazza. A szerelem témáját úgy veti fel, mint egyesítő és eszményítő erőt.

4. E második részben azokról a vonzásokról van szó, amelyek a Világegyetem minden fizikai-kémiai elemében mindenütt szétáradnak.

5. Itt „az élet fájának” különféle szintjeire jut el, sok-sok különféle fajhoz.

6. Utalás Aiszkhülosz költői képére: „A tengerhullámok sok-sok mosolya”.

7. A szerelemben több van, mint két létező, akik egyesülni törekszenek; az egész Világmindenséggel van kapcsolatuk és részesednek a teremtés művében.

8. Az emberi szerelem kétarcú (ambivalens): hívó szó, hogy emelkedjünk az anyag irányában, mely szellem felé vezet; de – sajnos – igen erősen arra hajlunk, hogy visszájára fordítsuk irányát, s az anyagba essünk vissza.

9. A szó szerinti fordítás: „S ezt folytatom, míg el nem jön az új világ”. (Sirák 24,14)

10. Teilhard emlékezetből idézte, s átalakította a szentpáli szövegeket: „Jobb házasságot kötni, mint égni és kínlódni” (1Kor 7,9) és: „Aki házasságot köt szűz leánnyal, helyesen cselekszik; aki pedig nem köt házasságot, még jobban cselekszik” (1Kor 7,38).

11. A szerelem ilyen fejlődése addig tart, ameddig a Világ; ez az evolúció főleg keresztény hatásra valósul meg, amely még nem hozta meg minden gyümölcsét.

12. Az eszmei célpont: szerelem teljes lelkivé alakulása, s tárgyának teljes egységesítése.

13. Az eszményi szerelem, a Szűzé, – s az Egyházé is, amelynek a Szűz a mintaképe a keresztény hagyományban: ilyes szerelem hozta Istent erre a Földre (a Megtestesülés Fiatja: legyen nekem a Te Igéd szerint). – Az Egyháznak, s Máriának ezt a misztikus egységét többször énekelte meg Claudel.

14. A születő szintézis egyik lényeges adatának megfelelően: Teilhard lelkivé alakító erőt lát az igaza egyesülésben. Krisztus nyilatkoztatta ki, hogy a szerelem legmagasabb formája a szüzesség.

15. A szerelem idealizálása egyáltalán nem jelenti azt, hogy elvágjuk „gyökereitől”. Az ősi éltető nedv legjava megvan a felsőrendű formáiban is.

16. Ez az elgondolás szigorúan megfelel a tomizmusnak. Figyeljünk arra is, hogy nem olyan elemekről beszél Teilhard, amelyek alkotnák a lelket, hanem „amelyekből előkerült, kilépett, felbukkant”. Erre azért kell figyelnünk, hogy ne essünk abba a téves magyarázatba, amelyet egyesek adtak hasonló szövegekkel kapcsolatban.

17. A szerelem erői – az Örök Női – minden egyes szakasz folyamán átalakulnak, de – tisztult formában – meg is őriznek valamit az egyes szintek jellemző tulajdonságaiból. A Szerelem sohasem szűnik meg.


dugo@szepi_PONT_hu