A Kármelbe lépő Teréz 1888 áprilisában
Olyan emberek életében, akiknek sokat kell szenvedniök, valóságos istenáldás a humor napsugara. Lisieux szentje, más nagy adományok mellett, ezt is bőséggel birtokolta. De tudatosan élt is vele.
A humor nem azonos sem a tréfával, sem az iróniával, sem a szatírával. Valamennyinél összetettebb és valamennyinél sokkal több. Lényege: komolyság és derű lebegő egyensúlya („mosoly könnyek között”), fölülemelkedés egy ellentéten, egy összeütközésen, de úgy, hogy közben nem szűnik meg a meleg, személyes érdekeltség. Úgy is mondhatjuk, hogy a humor genezise szeretetből való. Istenszeretetből: aki nagyon komolyan veszi Istent, az aligha tud túlzottan komolyan venni bármi mást. (Teréz pedig szenvedélyesen szerette Istent.) Emberszeretetből: az tudja csak letompítani a szívben az ütközések élét, ami persze nem csekély szenvedéssel jár. Azért a humor az érett emberség jele, és lényege szerint keresztény tulajdonság. (Ez nem azt jelenti, hogy csak anyakönyvezett keresztények sajátja, sajnos azt sem, hogy ezek közül sokaknak sajátja.) Amikor valakinek a humorát vizsgáljuk, világnézete, sajátos egyéni stílusa legbensejében járunk.
Ha Teréz önéletrajzi írásait ebből a szemszögből lapozzuk végig, a következő alaphelyzetet kell szem előtt tartanunk: Egy nagy vágyaktól fűtött fiatal lány tizenötéves fejjel kikényszerítette a belépést a Kármelbe, ott fizikailag is, lelkileg is rengeteget szenved és a közeli halál elé néz, olyan élet után, amelyet emberileg „haszontalannak” lehet látni. (Még nővértársai sem voltak valami nagy véleménnyel róla.) Ez a helyzet enyhén szólva drámai (ma tragikusnak mondanák). Teréz mindennek világos tudatában van. Nem gondolhatunk arra, hogy írás közben „belefeledkezett” emlékeibe, hiszen ezt sem fizikai állapota, sem az írás külső körülményei – a szabadidő rövid perceiben, minden kényelemtől megfosztva, állandó zavarásnak kitéve – nem engedték meg.
Még tovább részletezhetjük a sötét hátteret: Amikor Teréz gyermekkoráról ír, egy „elsüllyedt világról” ír, amelyben először és utoljára volt problémátlanul boldog. Amikor a visszatekintő édesanyja leveleit idézi, szívében ott a korai halála ütötte életreszóló seb; amikor apjáról, az ő „Királyáról” ír, egyre-másra fölmerül későbbi keserves megpróbáltatásának emléke; a testvérek együttesének háttere az a hősies belső harc, amit – elválások, s a kármeli találkozás után még nehezebb önlegyőzések formájában – Isten szeretete megkövetelt tőle.
Ennyi sötétséget nagy világosságnak kell áthatnia, hogy a humor meleg fénye kisüssön belőle. Kinek ír Teréz? Annak, akit a földön legjobban szeret: Ágnes anyának (az egész „A” kéziratot, vagyis élettörténetét). Neki akar örömet szerezni az üde emlékek fölidézésével. De elsősorban – az engedelmesség erejében – Istennek ír, és hogy milyen lelkülettel, azt ő maga mondja meg: „A nagy szentek Isten dicsőségére dolgoztak, de én, aki csak kis lélek vagyok, egyedül az ő örömére dolgozom, és a legnagyobb szenvedéseket is elviselném, hogy csak egyetlenegyszer is megmosolyogtassam őt” (NV 7.16.3). Az írás is egy ilyen eszköz Isten „megmosolyogtatására”.
Még valamit ne hagyjunk figyelem kívül: Teréz fejlett forma-érzékét. A formai egyensúly megköveteli, hogy a sötét foltok világosakkal váltakozzanak. Nem véletlen az, hogy a kora gyermekség leírása mellett a humor vénája leggazdagabban árad a Kármelért folytatott drámai harc bemutatása során, annak „ellenpontjaként”. És aztán végső hónapjainak hűségesen jegyzett mondásaiban.
Teréz humorának genezise után lássuk most egy-két jellemző vonását. Talán legföltűnőbb az, hogy ez a humor a legtöbb esetben kedvessége mellett is nagyon fölülről néz, sőt éle is van, nem egyszer megközelíti az iróniát – össze is téveszthetnénk vele, ha nem lenne benne sokkal több szeretet. De mindenesetre: nagyon tudatos tükrözés humora ez. Terézt ismerve csak természetes, hogy az éle legtöbbször saját maga ellen irányul. Pl. mikor a kislány büszke arra, hogy a „gyóntatóját” fogadhatja (egyszer volt még csak gyónni – és véletlenül senki más nincs otthon), vagy amikor világos nyári öltönyében a szakadó eső elől be kell menekülnie a templomba, ahol éppen ünnepélyes gyászmise folyik csupa feketébe öltözött emberrel. Minden szem őrá szegeződik – „és még nagyobb megalázásomra Isten megengedte, hogy Papa az ő patriarkális egyszerűségében egészen előre vezessen; nem akarva szomorúságot okozni neki, igen kecsesen lépkedtem, és így egy kis szórakozást szereztem Bayeux derék lakóinak, miközben azt kívántam: bár sohase ismertem volna meg őket…” (Figyeljük meg itt is az imént említett hátteret: a szeretetét, és az alkalom szívszorongató komolyságáét: Bayeux püspökéhez készül, hogy megszerezze engedélyét a Kármelbe lépéshez.) Nem mulasztja el megemlíteni azt sem, hogy feltornyozta a frizuráját, csakhogy idősebbnek lássék – pontosabban ezt is apja beszéli ki a püspöki titkárnak, és az azután föl is emlegeti minden alkalommal. – Vagy micsoda finom fölény nyilvánul meg abban, amikor leírja: Céline azt mondta neki (a karácsonyi kegyelem előtt), még nagyon kicsi ahhoz, hogy bizalmasan beszéljen vele, nőnie kell „egy zsámolynyit”: „Szerettem fölhágni erre a becses zsámolyra, mígnem fej fej mellett voltunk, és azt mondtam: beszéljen hát bizalmasan velem, de hasztalan igyekezet: mégis csak távolság választott még el bennünket!” – Első találkozása Gonzága anyával: Teréz bizalmasan közli az ő „nagy titkát”, hogy a Kármelbe akar lépni: „Mária Gonzága anya hitt a hivatásomban, de azt mondta nekem, hogy 9 éves jelölteket nem fogadnak be, és meg kellene várni, míg 16 éves leszek…”
Nemcsak éle, de egyenesen sava-borsa van ennek a humornak, amikor a rendben elfoglalt helyzetét, rendtársaival, jelöltjeivel való viszonyát jellemzi. Látjuk benne az elfogadás heroikus és sikeres igyekezetét, de azt is, hogy Teréz szeretete nem vak, nagyon is jól és élesen lát! Többnyire egy-egy finom stílusfordulat utal erre. Ott vannak a híres részletek: a nővér, aki ima közben „furcsa zajt csap, mintha két kagylót egymáshoz dörzsölnének”, s ez Teréz finom hallásának embertelen kínt okoz, úgyhogy a veríték is kiveri, hát azért is figyelmesen odahallgat rá, „mintha valami elragadó koncert lett volna, és egész imádságom (ami egyáltalán nem a nyugalom imája volt) azzal telt el, hogy felajánlottam ezt a hangversenyt Jézusnak.” Vagy amikor a mosókonyhában állandóan piszkos vízzel fröcskölik le, míg végül is „igazán élvezni kezdtem az asperziónak ezt az újfajta nemét és megfogadtam magamban: máskor is visszajövök erre a szerencsés helyre, ahol annyi kincset kap az ember.”
Nem véletlenül használtuk a „sava-borsa” kifejezést sem, hiszen Teréz maga hasonlítja a noviciáitól kapott leckéket „jó kis salátához, jól megecetezve, jól megfűszerezve, semmi sem hiányzik belőle, csak az olaj, s ez annál ízesebbé teszi…
Szikrázó iróniává válik a leírás, amikor Gonzága anyának (a „C” kéziratban, már súlyos betegen) lefesti, hogyan folyik az ő „írói munkája”: átlag minden tíz sor után megzavarja valamelyik jószándékú nővér – hol egy csokor virággal, hogy az talán költői ihletet ad neki (holott ő jobban szeretné, ha nem szakítanák le szegény virágokat), hol egy kis szórakoztató csevegéssel, hogy el ne fáradjon a sok írásban, s.i.t. „Végül belefáradva abba, hogy folyvást nyitogassam meg csukogassam ezt a híres füzetet, kinyitok egy könyvet (amely sehogysem akar nyitva maradni) és elszántan azt mondom, hogy a zsoltárok és az Evangélium gondolataiból másolok Anyánk nevenapjára. Ez még igaz is, hiszen nem takarékoskodom az idézetekkel…”
Hogy pedig micsoda „magas véleménnyel” volt arról a remekműről, amelyet a fönt jellemzett körülmények között az engedelmesség teljes buzgalmával hozott létre, azt ezekből a sorokból tudhatjuk meg (Gonzága anyának): „Nem állhatom meg, hogy ne nevessek, mikor arra gondolok, micsoda aggályos gonddal írok össze Önnek annyi mindent, amit ugyanolyan jól tud, mint jómagam. Hát drága Anyám, én engedelmeskedem, és ha most nem érdeklik ezek a lapok annyira, hogy elolvassa őket, talán elszórakoztatják majd öreg napjaiban, utána pedig begyújt velük, és így nem vesztegettem hiába az időmet…”
Még azt a mesterfogást is végbeviszi Teréz „kancsal” humora, hogy máshová irányítja a tekintetet és máshová üt. Ilyen az a jelenet, amikor az övét kereső és közben az útitársaságtól lemaradó Teréz kénytelen a püspöki helynök, Msgr. Révérony kocsijába fölkérezkedni. Ő maga csapdába esett evetkéhez hasonlítja magát, amint kényelmetlenül feszeng az egyházi méltóságok között… De ennek a jelenetnek a hátterét akkor értjük meg igazán, ha összevetjük azzal a passzussal, amikor – alig néhány sorral odébb – egész szenvedélyes természetességével kitör az ellen: mennyire megvetik a szegény nőket, – pedig azok közül sokkal több szereti a jó Istent, mint a férfiak közül, s a szenvedés idején is azok tartottak ki Jézus mellett. Kétségtelen – mondja –, Jézus azért engedi meg, hogy a földön megvetés legyen az osztályrészük, mert Magának választotta ki őket, és a mennyben majd megmutatja, hogy az ő gondolatai nem a „férfiak” (hommes!) gondolatai, mert ott az utolsóknak hagyott nőkből elsők lesznek…
Máskor a melankólia nosztalgiája tetszik át humorán: így amikor leírja egyetlen, balul sikerült kísérletét, hogy – unokahúga példájára – szánalmat keltsen maga iránt fejfájása miatt. Ekkor értette meg La Fontaine meséjét a szamárról, „aki” nehéz patájával a kiskutyának járó becézgetésre aspirál, de csak botütéseket arat. „Én voltam a szamár…”. Különben a szamár-hasonlat még egy helyen fölmerül nála, amikor az ereklyevivő szamárhoz hasonlítja magát – az emberek nem a szamárnak térdelnek le! Ez volt Teréz üdítő reakciója a dicséretre.
Meg kell még jegyeznünk, hogy kifejezésmódjában ez a humor éppen úgy át van itatva bibliai zamattal, mint Teréz egész stílusa. Pl. a nőkről írt iménti kitérő után így kanyarodik vissza tárgyához: „Egynél több ízben is megesett az utazás alatt, hogy nekem nem volt türelmem kivárni a mennyországot, hogy első legyek…”. Vagy: „Ha tudtam volna olaszul, megmondtam volna neki, hogy jövendő kármelita vagyok, de a bábeli torony építői miatt ez lehetetlen volt „Az „Utolsó beszélgetések”-en végigvonul az „isteni Tolvaj” motívuma, aki jön, hogy ellopja őt – és ő milyen boldogan segítene ebben neki! Az ajtó előtt áll, aztán (ahogy a beteg egymásután vért hány) már be is lépett – aztán sokáig nem esik róla szó. Hová lett? Teréz a szívére teszi a kezét: „Itt van a szívemben.” Amikor három nővére elszundít betegágya mellett, ujjával rájuk mutat: „Péter, Jakab és János!”
Olvassuk el misszionárius lelkitestvéreihez írt leveleit! Mennyi kedves, szinte évődő derűbe öltözik testvéri szeretete (pl. a vértanúság „újévi jókívánsága” és a „jövendő vértanú hajának” ereklyéül kérése), hogyan derül a neki írt történeteken és igyekszik ízesen viszonozni (az „ördöngős rák” históriája!). Mikor Bellière atyának elküldi egyik utolsó képét, ezt írja melléje: „Rendesen mosolygósabb vagyok, de higgye el, Kistestvérem, ha a fényképem nem is mosolyog Önre, a lelkem szüntelenül mosolyogni fog, amikor Ön mellett lesz.” Búcsúlevelében, hat héttel halála előtt, derűsen emlegeti az égbe kapott „útlevelet” (a betegek szentségének fölvételét), és sorolja fel az „örökséget” (egy-két személyi tárgyat), amelyet elöljárója az ő halála után neki szán, de azt sem mulasztja el, hogy gratuláljon „új méltóságához”, Szent Lajos király szerepéhez egy színdarab előadásában. Roulland atya azt írja neki, hogy olyan, mint a kisgyerek, most tanul beszélni (ti. kínaiul). Teréz válasza: ő meg hetek óta csak lolo-n (tejecske) él. A tréfás-kedves kifejezés mögött ki sejtené azt a hallatlan önlegyőzést, amibe a nagybetegnek az utált tej lenyelése kerül! Lelkitestvéreihez való viszonyát pedig így foglalja össze: „A nullának önmagában nincs értéke, de az egyesek mellé téve hatalmas lesz, föltéve, hogy a jó oldalra teszik, utána, nem pedig eléje!…” Befejezésül áldást kér a „kis zéró”-nak.
Lapozgassuk a „Derniers entretiens”-t! Gyáva harcosnak mondja magát, akit annyit dicsérnek, hogy végül is elszégyelli magát és igyekszik méltó lenni a híréhez. Amikor nővérei élete utolsó napjaiban kérdésekkel halmozzák el, a bírái előtt álló Jeanne d'Arc- hoz hasonlítja magát, és azt mondja, ő is ugyanolyan őszintén válaszol. A szúnyogok sokat kínozzák, de egyet sem akar megölni, mert „hiszen ezek az egyedüli ellenségeim, minthogy pedig a jó Isten azt parancsolta, bocsássunk meg ellenségeinknek, örülök, hogy valami alkalmat találok erre”! Mikor betegségének lefolyása rejtélyesnek tűnik társai előtt és azt kérdezik: „Mitől fog hát tulajdonképpen meghalni?” – így válaszol: „Hát a haláltól. Nem mondta-e meg a jó Isten már Ádámnak, mitől hal meg? Így szólt hozzá: »Halálnak halálával halsz« (Ter 2,17). Ez igazán egyszerű!”
Szellemi fölénye lenyűgözően szárnyal az agyonkínzott test fölött. Humora, egész viselkedésével együtt, a végsőkig leegyszerűsödik. Ismeretes jelenség a súlyos betegeknél: annyira a lényegig értek, hogy nehéz már velük közös hullámhosszra kerülni, s megnyilatkozásaik néha szinte nyersnek érződnek. (Bellière atyának írt egyik utolsó levelében mondja Teréz: „Nem tudom, mi van ma velem, Testvérem, mert egyre azt írom, amit igazán nem akarnék írni”) Terézt az objektív tapintatlanságtól megóvja finomsága, szeretete. Sőt most, a búcsúzás idején, több benne a szeretet – Isten és ember iránt is –, mint valaha. Az a belső küzdelem, amelyről humorának bizonyos „éle” árulkodott, immár eltűnt. De éppen egyszerű közvetlensége olyan ellenállhatatlan, környezetének stílusával szembeállítva. Egy-két párbeszéd: „Szörnyű, amit szenved!” – „Nem anyám, nem szörnyű, de sok, sok… éppen olyan sok, amennyit el tudok viselni…” (Halála vigiliáján.) – „Hamarosan ott lesz hát a mennyben a szeráfoknál.” – „Ha hozzájuk kerülök, nem utánozom a példájukat, hogy az »Úr jelenlétében mind befödték magukat a szárnyaikkal« (Iz 6,2). Én őrizkedni fogok attól, hogy eltakarjam magamat a szárnyaimmal.” „Ön a szelídség és türelem angyala” – áradozik egy novicia. „Ó nem, nem vagyok angyal… Az angyalok nem tudnak szenvedni. Azért nem is olyan boldogok, mint én.” – „Nem fárad bele néha mégis a szenvedésbe?” – „Nem, dehogy! Ha nem bírom tovább, hát nem bírom. Punktum.”
És közben, mindig újra: „Nővérkéim, azt szeretném, hogy örüljetek!” (Emlékszünk: már pici korában „elkívánta” anyját a mennyországba!) „Hacsak tudok, megteszek mindent, hogy vidám legyek és így örömet szerezzek.” „Ha sokat szenvedek, örülök, hogy én vagyok az és nem egy tiközületek.” Testvéreit is korholja: „A betegnél vidámnak kell lenni!”
Lehetetlen nem éreznünk a humor báját lelkivezetőjével folytatott beszélgetéseiben (aki a végsőkig nem értette meg őt). Mikor azt hallja tőle, hogy bizonyára nehéz áldozat lesz nővéreit elhagynia, így felel: hiszen egyáltalán nem hagyja el őket, inkább még közelebb lesz hozzájuk halála után! Mikor pedig a Kármel elöljárója látogatja meg és megállapítja, hogy a „koronája” még nem kész, ez a válasza: „Főtisztelendő Prior atya, ebben bizony nagyon igaza van. Nem, a koronám még nincs kész, de a jó Isten már elkészítette!”
Mert ez az életstílussá vált humor szabadon, gáttalanul árad abban a módban is, ahogyan Teréz Istenről és Istennel beszél. „Az égben a jó Istennek mindig teljesítenie kell az én akaratomat, mert én itt a földön sohasem cselekedtem a magam akarata szerint.” – „Úgy örülök, hogy nem kértem Istentől a szenvedést. Ezért hát kénytelen bátorságot is adni hozzá.” Mikor Ágnes anya azokról a megvilágosításokról beszél neki, amelyeket egyesek a mennyországról kaptak: „Nekem semmi más megvilágosításaim nincsenek, mint amelyekkel a semmiségemet ismerem föl. De ez többet ér, mint a hitről szóló megvilágosítások.” – „Életem végéig jogom lesz apró butaságokat elkövetni anélkül, hogy a jó Istent megsérteném.” – Apró könnyebbülés-kéréseinek ismétlődő refrénje: „Ha nem teszed meg, még csak annál jobban foglak szeretni!” – „Holnap még rosszabb lesz! Hát annál jobb!” – Odáig terjed ez, hogy a jó Isten „már nem tud mit kezdeni” vele. Teréz különben is „javíthatatlan”; kéziratának egyik utolsó lapján írja: „Szeretett Anyám, látom, nem javulok meg soha, íme hol vagyok megint a tárgyamtól ezzel a sok tudós értekezésemmel; bocsásson meg kérem, és engedje meg, hogy legközelebb újrakezdjem, mert másképpen nem tudom!” És hat héttel halála előtt, mikor arra hivatkozik, hogy ő nem földi fegyverekkel, hanem a „Lélek kardjával” hadakozik, azonnal tréfára fordítja a szót: „Még tegnap este is használtam a kardomat egy novicia ellenében. Azt mondtam neki: »Fegyverrel a kezemben fogok meghalni.«”
Búcsúzzunk Teréz humorától a halálos ágyon, a halállal szemközt. Szeptember 29-én, a halála előtti napon, kínosan hörögve, fulladozva fekszik ágyában. Délben így szól a priorisszához:
„Anyám, ez a halálküzdelem? Hogy is fogok meghalni? Sohasem fogok érteni hozzá, hogyan haljak meg…”
In: Szolgálat: Lisieux-i Szent Teréz
A könyv Lisieux-i Szent Teréz születésének százéves évfordulójára készült. Tartalmazza a jubileumra írt néhány eredeti vagy fordított tanulmányt, a Teréz-irodalom néhány fontos, főként az utóbbi időben megjelent könyvének ismertetését és egyik misszionárius lelki testvéréhez írt leveleinek válogatását, melyben közvetlen emberségét és érett életszentségét érzékelhetjük.
