(Jurogyivije)
A Krisztus kedvéért való ostobaság, vagy ahogy az orosz mondja, a „jurodsztvo”, a „keresztig való szeretetnek” egyik kifejeződési formája. Ezt sehol máshol nem tapasztalhatjuk olyan mértékben, mint Oroszországban.
A „jurodsztvo” a legnagyobb önátalakítások egyike, melyet az ember magán végbevihet. Alapja, hogy a lélek átérzi Istennel szemben elkövetett félelmetes hibáit. Ez az érzés gátolja azután, hogy örüljön evilág javainak, kényszeríti, hogy szenvedjen: részt vegyen Krisztus passiójában. Ennek a „podvig”-nak (hőstett) a sajátsága abban áll, hogy az ember önként, szabadon vállalja a megaláztatásokat, hogy növekedjék szelídségben és alázatosságban és hogy szeretete – ellensége és üldözői iránt is – egyre tökéletesebben kibontakozhassék. Ez életre- halálra szóló küzdelem: nemcsak a bűnnel, hanem annak legmélyebb gyökereivel szemben is, melyek nem mások, mint az emberiség.
A „Krisztusban való bolond” a kereszthordozó Krisztust akarja követni és világátformáló életet szeretne élni. De jól tudja, hogy ez szentségre való hivatás, mely önszeretetének hízeleg és bensőjében talán a „kiválasztottság gőgjét” ébreszti fel; és ez a legveszélyesebb szírt az igazi életszentségre vezető úton.
Elkerülendő, hogy szentnek nézzék, a „jurogyivij” elveti a békés méltóságnak azt a külső látszatát, mely az emberek figyelmét keresi. Ezzel szemben csak egy szegény, tökéletlen teremtmény akar lenni, aki csak gúnyolódásra és brutális bánásmódra ad okot. Önsanyargatásai, melyeket magára kiró és önmegtagadásai csak akkor érnek valamit, ha céltalannak, keresetlennek, érdemtelennek tűnnek a tömeg szemében és csak megvetést váltanak ki.
Ez lemondást jelent minden emberi méltóságról, sőt mindenféle lelki értékről is. Az alázatosság hősiességgé válik, megfeledkezik minden mértékről. De a keresztre és a keresztrefeszítettre való emlékezés és az Úr arculütéseire, leköpdösésére és megkorbácsolására való gondolás eleven szívében és kényszeríti, hogy Krisztus kedvéért bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrjön.
Így hitte aztán néhány „jurogyivij”, hogy az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is le kell ráznia magáról, hogy mégjobban provokálhasson. A világról való lemondásukat nemcsak mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is.
A „Krisztusban való bolond” nem keresi az emberek tiszteletét és szeretetét; semmit sem számít neki, hogy személyéről milyen emléket őriznek meg. Ebben az alapmagatartásban van mindannak az erőnek és bátorságnak a forrása, amelyet a „jurogyivij”-ek földi száműzetésük útján tanúsítanak, és melyet mindig bevetettek az igazságtalanság ellen; tekintet nélkül az elkövető méltóságára és rangjára.
Tekintsük át vázlatosan ennek a „podvig”-nak paradox jellemzőit:
1. A lelki gőg megvetése, amely a legnagyobb veszélyt jelentheti a tökéletességre vezető úton. (Ebben az esetben a „Krisztusban való bolondság” látszat-ostobaság és erkölcstelenség, hogy magukra vehessék az emberek „betegségeit”.)
2. Az igazi keresztény igazságosság, az erkölcsi törvények és az általános evilági észjárás közti ellentmondás felfedezése azzal a szándékkal, hogy kinevessék a világot, mint szent Pál is tette (1Kor 1,18-31).
3. Nemcsak szavuk és tettük beszél, hanem a lélek ereje által is szólnak: azaz személyiségük kisugárzása által, melyet gyakran prófétai erők is támogatnak.
Csaknem minden jurogyivijnek valamilyen prófétai adományt tulajdonítanak. A „jövőbe látás” (second signt) adománya, a sugalmazások „mélyebb megértése” kárpótlásnak tűnik az „emberi értelem” megvetéséért. Hasonlóképpen kapcsolható össze a csodatevés adománya a test sanyargatásával: a szent oly fokban uralkodik a világ erőin, mint saját testén.
A „Krisztusban való bolondság” nemcsak az orosz jámborságban fedezhető fel. Csupán a görög egyházban hat ilyen szentet tisztelnek. Az aszkézisnek ez a formája nem is Bizáncon át jutott el Oroszországba, hanem a latin nyugatról egy ritka kerülő úton Novgorodon át. Oroszország első szent „bolondja”, usztjug-i Prokop (+1302), ha hihetünk egy 16. századból való életleírásának, német volt: „egy kereskedő nyugat felől, latin nyelvvel német földről.”
A 14. századtól kezdve a „jurdsztvo” Isten tiszteletének és a társadalom szolgálatának különleges formájává lett. A 16. században érte el csúcspontját. A „Krisztusban való bolondokat” az egyház olyan magas rangra emelte, mint a „szent vezéreket”, akik Krisztus igazságának a győzelméért harcoltak a nyilvános életben. A 16. század után fokozatosan széthullott a „jurodsztvo”, jóllehet a szent bolondok sohasem tűntek el az orosz jámborság krónikáiból. A 18., századtól az egyházi hatóságok többé nem ismerték el a szentségnek ezt a fajtáját.
A „jurodsztvo” mint láttuk, tulajdonképpen nyugatról ered. És miért mégis, hogy pont orosz földön terjedt el ennyire? Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Isten „szolgálatának” ez a módja rezonált az orosz lélekkel és a nép vallásos felfogásával is tökéletes összhangban állt.
Már azok a külföldi utazók, akik a l6. században Oroszország felé mentek, beszélnek leírásaikban olyan „különleges emberekről, akik lobogó hajjal járnak az utcákon, nyakukban vasláncot vonszolnak magukkal és meztelenségüket csak egy csípőjükre tekert vászonlepedő takarja” (Fletcher). Vagy ahogy Herbertsteinnél olvassuk: „Ezeket a bolondokat, mint prófétákat tisztelik. Mindent vásárolhatnak a boltokban, amire csak szükségük van, és a kereskedők lelkendezve hálálkodnak, ahelyett, hogy bármit is fizettetnének velük”.
Ez arra enged következtetni, hogy a 16. század Moszkvájában számos jurogyivij élt, sajátos réteget képezve. A tisztelet, mellyel általában őket körülvették, természetesen nem zárta ki a gúnyolódást, mindenekelőtt a gyerekek részéről. Ez a tisztelet és a láncok, melyeket tüntető látványul hordtak, teljesen megváltoztatták „podvig”-juk sajátos értelmét. Már hiányzott az alázat. A „jurodsztvo” a „prófétai szolgálat” egy fajtájává vált, – hasonlóan mint az ószövetség hivatásos prófétáinak esetében – és szigorú aszkézissel kapcsolódott össze. Ezeket a „szenteket” többé már nem gyalázta a világ; ők voltak azok, akik bolondnak tartották a világot.
A vallásos élet általános hanyatlása a l6. század második felétől a „jurodsztvo”-ra is megtette kellő hatását. E bolondok kozül az utolsó szentekkel a l7. században találkozunk: Vologdában, Kargopolban, Vjatkában és Archangelszkben. Magában Moszkvában az egyházi és állami hatóságok általánosan bizalmatlanokká váltak velük szemben. Felfedeztek köztük „hamis” jurogyivij-eket, közönséges bolondokat és csalókat. Nagy Péter óta felhagyott azzal a Szent Szinodus (172l-1917), hogy kanonizálja ezeket. Elvesztették a papság támogatását is, és a rendőrség csavargásaik, koldulásuk és munkamegtagadásuk miatt üldözte őket. De továbbra is megmaradt az egyszerű nép jóindulata, mely még mindig az Istennek tetsző hősiesség hamisítatlan tanújelét fedezte fel bennük.
A jurogyivij-ek viselkedésében sajátos vonásnak megmaradt abszolút individualiuzmusuk.
Már láttuk, hogy az első „Krisztusban való bolond”, akiről Oroszországban tudunk, bizonyos Prokop volt. A 14. század kezdetén jött Németországból és latinul beszélt. Hogy ténylegesen német származású volt-e, vagy csak a német birodalomból jött, máig sem tudjuk Novgorodon keresztül vándorolt be, és Usztjugban állapodott meg.
Ott „játszotta” a bolondot. Fantasztikus önsanyargatásoknak vetette alá magát. Mezítelenül aludt a templom előtti kövön és egész éjjel imádkozott „a városért és az emberekért”. Csak szegényektől fogadott el táplálékot; a gazdagokat megvetette. Gyalázták és verték, de végülis mindenki becsülését kivívta. Halála után nagy tiszteletnek örvendett. Egy század múlva Usztjug lakói egy kápolnát akartak neki szentelni, de a papság ellenezte és abbamaradt az elkezdődött építkezés.
Ennek ellenére tovább tartott a helyi tisztelete és ezt Moszkvában a Szinodus 1347-ben meg is erősítette.
A „jurodsztvo”-nak ezt az első példáját továbbiak követték. Hosszú ideig úgy tünt, hogy Oroszország északi provinciái és különösen a nagy, félig európai kereskedőváros, Novgorod, mely nyugattal közvetlen kapcsolatban állt, ezeknek az újfajta szenteknek az otthona.
Példaként idézzük itt a „Minea” (szentek életrajzgyűjteménye) szövegét május 14-ről, mely Jurogyivij Izidorról (+1474) szól: „Boldog Izidor római nyelvű nyugati vidékekről származik és ősei németek voltak. Az igaz hitet mindennél jobban szerette, elhagyta házát, levetette ruháit és bolond életet kezdett élni Krisztusért szent András és Simon példája nyomán, akik Istent bolondságukkal szolgálták; ez ugyan az emberek szemében ostobaságnak tűnik, de Isten szemében minden emberi bölcsességet felülmúl. Így hagyta el a boldog otthonát és szülőföldjét és jutott el keletre. Számtalan betegséget és bántalmat állt ki és türelemmel viselte a tél hidegét és a nyári nap izzadását: mezítelenül, testét sanyargatva. És így jutott el Rosztov városáig.” Ezt az életrajzi feljegyzést Izidor jövendöléseiről és csodatetteiről szóló beszámolóhoz kapcsolták.
A 16. századi Moszkvában találjuk bolond Vaszilij Blazsenuijt és Ivánt, akinek a mellékneve: „a Nagy Sapka” (Bolsoj Kolpak). Vaszilij alakját a nép legendái őrízték meg. Ez a hagyomány dagad ugyan a történeti valótlanságoktól, azonban az egyetlen forrás, amelyből megismerhetjük az orosz nép véleményét egy „blazsennij”-ről, egy „boldog bolondról”.
E legenda szerint Vaszilijt gyerekkorában egy suszterhez adták tanulni. Már akkor birtokában volt a „jövőbe látás” adományának. Így gúnyolt ki egyszer egy kereskedőt, aki új csizmát csináltatott. Röviddel rá a kereskedő meghalt. Nemsokkal később Vaszilij elhagyta mesterét és csavargó életet kezdett. Meztelenül járt Moszkva utcáin és éjszakáit egy bojár özvegyének a házában töltötte. A piacon felborította az árukat, ha a tisztességtelen kereskedőket meg akarta büntetni. Bármit tett, mindig volt egy titkos „bölcs értelme”, amint a legenda mondja.
Néha köveket dobált a jómódúak házába vagy megölelte azoknak a házaknak a külső falait, melyekben „istentelen dolgok” történtek. Első esetben azért tette ezt, mert ördögöket pillantott meg a falakon belül, a második esetben pedig, mert angyalokat látott sírni a falakon kívül. Egy napon elajándékozta azt az aranyat, melyet a cártól kapott. De nem a koldusoknak adta, hanem egy jólöltözött kereskedőnek; tudta ugyanis, hogy az illető elvesztette vagyonát és éhezik, azonban koldulni nem mer.
A sátánt mindenütt leleplezte, bárhol is rejtőzött, bármilyen álarcot öltött magára. Szüntelenül üldözte a gonoszt. Nem egy alkalommal még Rettenetes Ivánt is kérdőre vonta, hogy még a templomban is a Verebek- hegyére gondol, ahol egykor palotát építtetett. Vaszilij már 1555-ben meghalt; nem érte meg azokat a rettenetes időket, amikor a cár Moszkvában teljesen megvadult. 1588-ban avatták boldoggá. Az a templom, amelyben eltemették, eredetileg a Szent Szűznek volt szentelve. A nép azonban „Szent Vaszilij katedrálisnak” nevezte el Ez az a híres Vaszilij Blazsennij templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.
A 16. század óta a jurogyivij-ek íratlan joga, hogy a cárt és a birodalom nagyjait kérdőre vonhatják. Ennek egy csattanós példáját hagyta ránk a krónika. Egy drámai párbeszédet őrzött meg, mely Rettenetes Iván és pszkovi szent Nyikoláj között folyt le.
1570-ben Pszkovot ugyanaz a rossz fenyegette, mint Novgorodot: a feldúlás. A helytartóval egyetértésben Nyikoláj asztalokat állíttatott fel az utcákon kenyérrel és sóval megrakva, hogy a cárt orosz szokás szerint üdvözölhesse. Amikor Iván az istentisztelet után a szenthez ment és áldását kérte, Nyikoláj véres húst tálalt és enni hívta a vendéget.
„Én keresztény vagyok és semmilyen húst nem eszem böjti időben!” – ellenkezett a cár.
„De a keresztények vérét, ugye azt jóízűen megiszod?” – válaszolt Nyikoláj.
Nem véletlen, hogy a „jurodsztvo” a 16. században szociális és politikai karaktert vett fel. Az a korszak volt az, amelyben az egyházi hierarchia a politikára való tekintettel eltért kötelessége teljesítésétől, hogy az üldözöttekért közbejárjon és fellépjen az igazság mellett. Most a jurogyivij-ek vették át ezt a feladatot, amelyre korábban szent püspökök és szerzetesek éreztek magukban hivatást.
Moszkva fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely – mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél radikálisabban tagadta azt meg.
A „Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva, ennél sokkal több.
Az orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát. Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor Ivanovics cár idején.
Mesélik, hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj „Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg. Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak. Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.
Mindezekből jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más. Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent bolondok a legvégső határokig.
A szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti önátformálódása.
Csak Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra, aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp „ritka ötleteire” a 16. században!
Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:
Ebben a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül). És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő bemutatást a jurogyivij-ről.
Akármit is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki egyesít!
Forrás: Das andere Russland, MAINZ Verlag - München 1968. (pp 241-248)
