Mi a szó? Gondoljuk el, hogy nincs szó, betűkből vagy hangokból összeálló képződmény. Öröktől csönd van, teljes, de nem mozdulatlan. Formálódik, fölsűrűsödik ez a csönd, már-már szétrobbantja a mondat – hallgat benne Valaki. És ott, ahol legtömörebb a csönd, elhangzik az első szó. A szó tehát nem kevesebb a csöndnél, a csönd alakváltozása; az igazi szó!

Ahogyan az időtlenségben megérett az idő, úgy érett meg a csöndben a szó. Idő; lehet, hogy nem is más, mint a szó fészke, alkalom a megszólaláshoz.

Mi a szó? A kijelentett lét. A csönd forráspontja. A szó a Teremtő makrokozmoszából érkezett. Az ember szavának az ember mikrokozmoszából kell érkeznie. Ha a ma kimondott szavainkon nem lehet fölfedezni a szó genezisét, ha szavaink mögött nem érezzük a csönd emlékezetét, akkor nem szavakat mondunk, hanem betű – vagy hangjeleket. Pedig a szótól az út egyenesen a szívig vezet…

A szó tehát a csönd gyermeke – Istennél bizonyosan az. De Istennél nemcsak egyszerűen szó, hanem Ige. És lehetetlen, hogy más szófaj legyen, mint ige. A kinyilatkoztatás igékkel él. Isten a létigében értelmezi magát, – nem más, Ő az, aki van. Lehetetlen, hogy bármelyik szófaj is ki tudná fejezni az Abszolút Létezőt, és a Fiát; a főnév kevesebb lenne az igénél és valamiképpen személyre határolt. A melléknév elmosná öröklétét. A határozószó bezárná az időbe. A kötőszó kigúnyolná. Isten szava élő Ige, mert a legmélyebb cselekvés. Igeideje az örök jelen: Ami csak ige, az önmagának puszta állítása. Ha Isten az, aki önmagát állítja, akkor a Teljességet állítja. Innen jött létre az Ige, maga is Teljességként. – Ezt tudnia kell az embernek ahhoz, hogy megszólaljon, vagy hogy ne szólaljon meg.

De az embernek hívása van, az ember „meg van szólítva”… épp, hogy ember lehessen, megszólíttatott. Fölébredt benne a szó, és ő fölébredt a szóban. A Nagy Csönd esélyei eldőltek az ember megszólalásával. Ahhoz, hogy az ember megszólalhasson, Istennek el kellett csöndesednie. Az ember szájában a szó forrósága megenyhült, skálát bontott, eláradt, mintegy fajokra oszlott, szófajokra, szókapcsolatokra, mellé- és alárendelt mondatviszonyokra, mint fajokra a teremtett világ.

Az emberi ige egyértelműségének ára van: a rendezés művészetébe kerül. Az ember igéje maga köré gyűjti a szavak családját; így emlékezik a paradicsomra. A szavak családja megnevezi a teremtett világot, tovább teremti.

S közben maga a szó is teremtődik; a szellemnek, mert élő organizmus, szómolekulái vannak. Az ember szava tehát ember-teremtette lény. Nem a szellem öltözéke, maga a szellem. Mire irányul ez a szellem? A világra, vagy a csöndre. Amikor az ember szelleme a végtelen csöndre irányul, megteremti a vallást. Amikor a világra irányul, megteremti az irodalmat. De a teremtett világ csak a végtelen „árnyékában” igazán realitás. Nincs realitás a végtelen csöndje nélkül. A világ és a végtelen közti összefüggésre irányított emberi szellem megteremti a tudományt. És amikor az ember szelleme a szóra, a világra és a csöndre irányul, megszületik a költészet.

Ha az élő emberi nyelv nélkülözi a valóságos, tehát arányított világot és a végtelent – üres héj csupán. Az ilyen nyelv, még ha a világ lesz is a tárgya, adattá silányul, meghamisítja a tárgyi világot és a zörej benyomását kelti. Világjelenség ma a lágy fecsegés vagy az agresszív lárma.

Pedig az emberi szó beszédre való, s a beszéd igénye nem más, mint vágyódás a másik ember után. Hogy a másikban őt találjam meg, de benne magamat is. Hogyan, ha beszéd helyett kavicsokat csörgetünk fadobozban? Beszélni annyi, mint tudósítani. Igazzal megörvendeztetni. Szellemben megölelni. A beszéd lehet hangos is, de ha a szavai telve vannak, megtalálja a szívünket. A beszéd embertől emberig, csöndtől csöndig épített eleven híd, hallatlan teherbírású híd, ha valóban az. S mivel az emberi személyiség legmélyén csönd, nemcsak odautaljuk igazi szavainkat, hanem maguk a szavaink is odahátrálnak vissza, eligazodni, megméretni és feltöltődni. Annyiban irányul az emberi beszéd az emberre, amennyiben a csöndjét keresi.

Az igazi beszéd tehát a legszemélyesebb csöndek cseréje. Az igazi beszéd, mint valami fényes csőrendszer, az emberi lét bonyolult közlekedési hálózata. Titkok keringenek ezekben a csövekben, talán nem is a szavak kimondásakor, hanem utána vagy előtte. Ha válságba kerül a szó, ezek a csövek tömődnek el. Ezek a csöndbarlangok válnak odúkká.

Antoine de Saint-Exupéry szerint az igazság a világ megismerésének a nyelve. Vagyis az a nyelv, amely nem elkötelezettje az igazságnak, nem tud megismertetni a való világgal. Helyesebben, nem a való világgal ismertet meg. Hogy mivel? Ezen a ponton az egység helyébe a szándékok sokasága lép, s kitapinthatók a válság jelei.

Világirodalmi alapismeret, hogy az a világ, ami van, egységben a látható és a láthatatlan világ, a mában gyökeret eresztő jövőbelivel együtt, csakis az igaz szellemű nyelvnek nyílik meg. Ugyanakkor a nagy alkotók nyelve igazolja: nemcsak a Teremtő befoghatatlan a nyelv ölelésébe, hanem a teremtett világ és az ember is. Ezek az alkotók is csak bepillantanak a létbe. Csak fényt villantanak az egyetemes mozgásra. Csak rámutatnak a kulisszái mögül kilépett emberre; ők azonban bizonyosat sejtenek. Azt, amit fölfedtek, kitartóan követik; mint szelíd ragadozók s van erejük ahhoz is, hogy a titkot titoknak nevezzék a névosztogatás elharapózott szenvedélyében is. Az igazi nyelv bátorsága erkölcsi erejében van.

Azt kérdeztük az imént: mivel akar megismertetni a válságba került szó és a nyelv? Minthogy az egyetemes világ néma tömegként magasodik elébe, nem tud vele mit kezdeni; szül helyette satnyát, amelynek nincs égi vagy földi megfelelője, ami a valódinak csak töredéke. Az ilyen fonnyadt nyelvi világok utolérhetetlen ötletességgel festik magukat, hogy paradicsomnak tessenek. Nem az a baj, hogy részletjelenségeiket nem leljük meg a való világban, hanem, hogy mást, többet, az egész egységét nem tudják fölmutatni. Ez a nyelv a részt abnormissá növeli, hogy egésznek higgyük; elvesztette az egység iránti érzékenységét. Nincs; nem is lehet hitele.

A művészet minden ágában és a beszédben is találkozunk ezzel a színes és elszomorító ürességgel, ezzel a villámló tehetetlenséggel, az egymástól idegesen ellesett formákkal. Mintha az idő lenne az ellenfelünk, nem pedig a hazugság.

A hitelét vesztett nyelv mélyen szeretetlen. Nem a világ magányosnak látszó drámájára figyel, nem arra, hogy az igaz szó gyógyít azzal, hogy föltár; hanem önmagára, szertelen káprázataira. Holott az igazi szó nem versenyló; hanem tűri a nyerget, nem a súlyos lovast akarja hurcolni a hátán, hanem a könnyű angyalt; a lovasnak az a dolga, hogy kantáron fogva vezesse a lovát. A nagy nyelvek páratlanok: Mégis, éppen a nagy nyelvek testvérisége ad egyetemes emberi reményt.

A szűkkeblű nyelvek elszegényítenek. Az új nyelv okozta válság azonban kívánatos. Amikor megérkezik egy igazán új nyelv; nagy csetepaté kezdődik; meg kelt vívnia a maga háborúját. Persze, ha szellemének szokatlan felhangját; szavait s gondolatait úgy rendezné mint elődei, nem lenne semmi baj. De rikítóan szövöget, haragszik a nyugalomra, mindent jobban tud, látomásos, délceg kakasként masírozik az elfoglalt hulladékdombocskák között! Mindjárt megvan az ítélet – okosodik, gyökértelen, vulgáris.

Valódi oka a csetepaténak az, hogy az új nyelv mást mond, másként mondja a mást; az új szellem másképpen lát, mert más szemekkel néz. Az új módon használt szavak új erővonalak mentén rendeződnek. Ha nem is teremt új szavakat, addig ismeretlen haladási irányokat jelez, és új asszociációs lehetőségeket sejtet. Így vezeti másfelé a vele és az utána érzőket, magasabbra vagy mélyebbre. Vannak szavak, amelyeket sohasem vesz a szájára, mert a mögöttük levő fogalmakat nemlétezőknek tartja. Így lassan megrendülnek az ellustult gondolkodási formák, s a szavak ürügyén elöregedett emberi magatartásokkal tusakodik.

Akik gondolkodnak, le tudják mérni az új nyelv igazságait. Akik azonban megszokták, hogy mindig a legkisebb szellemi erőfeszítést fejtsék ki, kétféle módon reagálnak: vagy szolgaian szajkózni kezdik az újat, ami megvetésük jele, s ettől nyelvük esetlenebb és zavarosabb lesz, mint volt; vagy az új szót, az új szellemet ellenségként kezelik. Mindkét magatartás veszteséges. Nincs más lehetőségünk: figyelnünk, tanulnunk s értékelnünk kell.

A szó, a beszéd válságának okozói között vannak a modern társadalmi hatások is. A társadalmi átalakulás magával görget sok új szót, kifejezést, szókapcsolatot, mert másképpen használja a nyelvet; de a nyelvet használja! Ha az új kifejezést földolgozzuk, azaz elfogadjuk vagy elvetjük, leleményekkel gazdagodhatunk. Ha. azonban passzívan vele sodródunk, nyelvünk személytelenné válik. A beszélt nyelv tragikus elszegényedésének fő oka talán az, hogy aki beszél, nem törődik sem a nyelv szépségével és tisztaságával, sem azzal, hogy van választási lehetősége.

Ami bizonyos: a társadalmi hatás oly nagy, hogy ostromával lenyűgöz és a nyelv kifejező képességét elműszakosítva, az élő szavakat paraméterekké változtatja. És a hideg szólemezek közé szorult ember – nyegleségből? ellenhatásként? – a parlagi tolvajnyelvet választja önmaga kifejezésére. Mi ez? Ennyi lett az ember? Zsugorodik, mint a szavai? A társadalmi érintkezés mai nyelve a fogalmak, a szavak tekintetében tátongó hiányokat mutat, és mivel a nyelv mutatja e hiányokat, ebbő1 a tudat hiányára kell következtetnünk. Egyáltalán, nyelv az még, szó az még, amiben a beszélő nincs jelen, vagy kihúzódik belőle?

Tanúi vagyunk annak, hogy a beszélő nem vállalja a saját szavait. Ez az elidegenedés tünete. Az elidegenedett nyelv beszélőit nem lehet megkülönböztetni egymástól. A nyelvéből kivonult ember beül a fotelba, s diktált képet néz, diktált szót hall, de beszélni még azt sem beszéli – önmagával csak homályos és laza kapcsolatokat tart. Nem ura és nem alkotója szellemének.

A szó a csönd gyermeke. A csönd nélküli embernek nemcsak csöndje nincs, de igazi szava sincs. Pedig az emberi szellem nagyjai igazolják, hogy a nyelv hihetetlen változatossága magán viseli a személyes csönd karakterét. Gondoljunk Homérosz, Dante, József Attila, Rimbaud, vagy Einstein nyelvére.

Van egy hely, egy könyv, egy csöndesség, amelyben megmerített szavaink élőbbek, soványabbak s élesebben ragyogók lesznek: Ez a hely az evangélium, mely nem „direktben” hat a szavainkra, nem tanulunk belőle korszakos mondatfűzést, találó jelzőket, kitűnő irodalmi szerkesztést. Sőt, mondatai esetlenek, tényközlők, nem törődnek a szépség követelményeivel. Az evangélium nem nyújt alkotásra való esztétikát.

Nem a gyümölcs a gondja, nem az ágak ábrája, hanem a fa léte. Ezért, amit ad, az a gyökerek tápláléka. De a gyökereket keresve a lényeget adja: elénk állítva a látható Istenben a láthatatlan Istent, az életben a létezést, az embert önmaga próbájára, önmaga átértékelésére bocsátja. Azt sugallja: készíts fészket szellemedből. Isten madara oda költözik s lerakja benned tojásait. De te vagy, te maradsz az, aki kikölti a tojást.

Az evangélium titka Isten odaadásának a titka. Általa, miatta szellemünk egyes pontjain, talán éppen a döntések, a megvallások, a remény kritikus pontjain, kiütközik az isteni. Másutt pedig a lélegzetvétel, a tétovaság, az elernyedés hézagain „beszivárog” a kegyelem s megkeresi elsötétülő gyökérzetünket. Ezért szeretni az evangéliumot annyi nekünk, mint élni akarni. Annyi, mint újjászületésünket szeretni. A bennünk megjelenő váratlannak, a „beleillőnek”, a fölénk boltozódónak a szeretete. Az isteni behatolás szellemünkbe megteszi a maga végtelenül gyöngéd, de kiszámíthatatlan lépéseit, ám időszámításunkhoz tartja magát. Ha eliramodik bennünk, bevár. Alapmunkát követel: kutatást, ásást, éberséget, alázatosságot, önátadást. Miénk a nekifutás gondja, de az ugrás pillanata tarthat örökké is.

A hit szenvedély – mondja Kierkegaard. A hit szellemünk tüze, mely megkímél bennünket attól, hogy az evangélium professzionistái legyünk. Választott gyermekeinek kell lennünk, akik mernek csodálkozni. Égesse ki ez a tűz belőlünk a közhelyeket. Tegye szavainkat pontossá és forróvá. Irányítson a mélység fölé. Tágítsa körkörösen emberi szellemünket, hogy megkíséreljük az egészet befogadni. Visszaeséseinkből serkentsen új kísérletekre. Értesse meg velünk, hogy az igazi tudás a szeretet erősödő vonzásában áll.

Így a szó „egy lépés” lesz a szeretet felé, és az öröm forrása. A prózai mű a szavak hosszú gyaloglása. A költészet a könnyű futás, a repülés szüneteivel. S amikor a repülés megszakítatlan lesz, a misztikus hallgatásba belevész a szó is, az öröm is. Ez a hallgatás már nem hagy nyomokat. Itt a Csöndből Szeretet lesz.

(Elhangzott a Kalazantínumban 197?. Patrocíniumán)