Estefelé József tovább akart menni övéivel. Fogta a szamarát és előlépett egy domb mögül, hogy tudakozódjék az út felől. „Már nem lehet nagyon messze Egyiptom” – gondolta.
Ezalatt az Istenanya a gyermekkel az ölében a cserje alatt ült. Ekkor történt, hogy egy bizonyos Horrifikusz nevű rabló erre vette útját. Úgy ismerték őt mindenütt, mint a sivatag legfélelmetesebb rablóját. A fű földig hajolt előtte, a pálmák remegtek, datolyáikat épp kalapjába ejtették. Még a legerősebb oroszlán is behúzta a farkát, ha a rabló vörös nadrágját messziről meglátta. Hét tőr volt az övébe dugva: mindegyik olyan éles, hogy szét tudta velük szabdalni a levegőt. Balján kard lógott, melyet „görbe halálnak” nevezett. Vállán pedig olyan bunkót vitt, amely skorpiófarkokkal volt megtűzdelve.
– Hah! – kiáltotta a rabló, és kirántotta a kardját hüvelyéből.
– Jó estét! – szólt Mária. – Ne légy oly hangos, még alszik.
A Félelmetesnek még a lélegzete is elállt ettől a megszólítástól: sújtani készült, és lefejezett a „görbe halállal” – egy bogáncsot.
– Én vagyok Horrifikusz, a rabló – suttogta, – ezer embert eltettem már láb alól.
– Isten bocsásson meg neked! – mondta Mária.
– Hagyd, hogy végigmondjam! – sziszegte foga között a rabló. – És olyan kisgyermekeket nyársaltam föl, mint a tiéd.
– Gonosz! – mondta Mária. – De még gonoszabb vagy, mert hazudsz.
Ekkor valami vihogni kezdett a cserjében. A rabló meglepetésében hirtelen a levegőbe ugrott: még senki sem merészelt közelében nevetni. De csak a kis angyalok viháncoltak. Első ijedségükben szétrebbentek mind, most azonban újra az ágakon ültek.
– Hát nem féltek tőlem? – kérdezte a rabló bátortalanul.
– Ó, Horrifikusz testvér! – szólt Mária. – Milyen vidám és tréfás kedvű ember vagy.
Ez szíven találta a rablót és arra késztette, hogy elmondja az igazságot. Olyan lágy volt ugyanis a szíve, mint a viasz. Amikor pólyában feküdt, már akkor megborzadtak tőle az emberek. „Jaj nekünk! – mondták. – Nem olyan, mint egy rabló?” Később már senki sem jött hozzá: aki pedig véletlenül meglátta, az is mindent hátrahagyva elfutott. Így tehát egészen jól élt Horrifikusz, pedig egy csepp vért sem látott, s még egy tyúkot sem tudott volna fölnyársalni.
Ezért örült a félelmetesnek a lelke, hogy végre talált valakit, aki nem félt tőle.
– Szeretnék ajándékozni valamit a fiadnak – mondta a rabló, – sajnos azonban csak lopott holmi van a zsákomban. De ha tetszik neked, akkor táncolok előtte.
És Horrifikusz, a rabló táncolt a gyermek előtt. Egy teremtett lélek sem látott még ehhez hasonlót. A „görbe halált” maga fölé emelte a hold ezüst sarlójához hasonlóan, és ezalatt egy antilop kecsességével emelgette lábait, olyan sebesen, hogy már meg számlálni sem lehetett. Mind a hét tőrt a levegőbe röpítette és úgy ugrált keresztül a szétszabdalt levegőn, mint ahogy a lángnyelvek táncolnak. Olyan mesterien ropta a táncot a rabló, olyan pompás látványt nyújtott fülkarikáival, hímzett övével és a kalapjába tűzött tollal, hogy Szűz Máriának könny szökött a szemébe. Még a puszta állatai is odalopakodtak; körbeálltak és farkukkal verték az ütemet a homokban.
Végül a rabló kimerülten Mária lábához ereszkedett és ott rögtön el is aludt. Józsefék már messze jártak, amikor végre felébredt és újra útnak indult. Ekkor észrevette, hogy már nem félnek tőle. „Hiszen puha szíve van” – mesélte az ugróegér mindenütt. „Táncolt a gyermek előtt” – sziszegte a kígyó.
Horrifikusz a pusztában maradt, lemondott a „Félelmetes” névről. Öreg korára derék szent vált belőle, de annak titoknak kell maradnia, hogy miként nevezik a kalendáriumban.
Ha egyikőtök talán eltitkol vagy rejteget magában valamit, de a szíve puha maradt, akkor nyugodt lehet, mert Isten ugyanúgy megbocsát neki a gyermek kedvéért, mint Horrifikusznak, a rablónak.
