A férfienergiánk feltárásához vezető út végcélja az, hogy nagyapákká legyünk. A nagyapai energia csendes, önmagában nyugvó. Megtisztult már az élet által, nem kell folytonosan bizonyítania. Ezért érzik olyan jól magukat a gyerekek a nagyszülők társaságában. A papa és a mama állandó nyugtalanságban élnek, szünet nélkül tartanak valahova, nincsenek még készen. A jó nagyszülők rendelkeznek azzal a szabadsággal, hogy egyszerűen csak ott legyenek. S néha az unokának az az érzése: egyedül énértem vannak. Befogadhatnak világukba, ahol én is nyugalmat, biztonságot és békét találok.
A nagyapai energia mélységes bizalmat jelent az élet iránt. Paradox módon ez az életközelség a halálközelség által jön létre. A mély bizalom eme pontjára nem jut el az ember egyik napról a másikra. Az idő, az elmélkedés, az ima és a tapasztalatok hosszas összejátszása kell hozzá. A legfontosabb ezek közül az idő. Húszévesen semmiképpen nem lehet nagypapa az ember. Ez nemcsak biológiai szempontból lehetetlen, hanem lelkileg és szellemileg is. Ez a fajta bölcs nyugalom csak akkor valósulhat meg, ha az ember már megtapasztalta, maga is átélte és végigszenvedte az élet magaslatait és mélységeit. Csak ekkor eresztheti el az ember a valóságot, s hagyhatja meg olyannak, amilyen. A bölcs nem próbálja már megragadni és megváltoztatni a valóságot. Rábízza magát. S mi a bizalom? Utunk célja az, hogy megbízzunk az életben. Gyakran a bizalmat túl naiv módon közelítjük meg. Az igazi bizalom nem az ítélőerő hiányát jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, a valóság megítélését. Aki meg tudja különböztetni az életet a haláltól, az mind a kettőt képes elfogadni. Világos, hogy csak az tud bízni az életben, aki már felfedezte, mi az. S ez a halálra is igaz. Amint valaki megismerte s a nevén nevezte, elveszíti félelmetes voltát.
A bizalmatlanság abból ered, hogy az ember képtelen világosan felfogni, mi a valóság. A halál iránti bizalom azt jelenti, elfogadjuk, hogy létezik s hozzátartozik az élethez. A halál elfogadása az élethez vezető kapu. A kereszt és a feltámadás misztériuma a bizalom misztériuma. Jézus képes volt bízni az életben, ezért tudta feláldozni életét. A zsoltár így fohászkodik: ,,emlékeztess arra, hogy meg kell halnunk, hogy ezáltal világosodjék meg az elménk''. A halálon nemcsak a fizikai halált értem, de minden kisebb meghalást is, amelyet folyamatosan meg kell élnünk. Minden veszteség, minden búcsú a halált gyakorolja. Aki a halál szemébe tud nézni, s mint ilyet fel tudja ismerni, az képes arra, hogy egy ,,szent nemet'' mondjon. Amikor Jézus meghalt, s elfogadta saját halálát, nos, ez egy ilyen szent ,,nem'' volt a halálra, s ,,igen'' az életre.
A bizalom nem kiemelkedő erény, nem is valamiféle hitteljes ugrás a semmibe, hanem az élet és a halál felismerése és megkülönböztetése. Minden egyes szituáció, amibe életünk során kerülünk, ennek a kettőnek a keveréke. E földön nem létezik tiszta, a másik pólustól független élet vagy halál. Minden ember élet és halál, fény és sötétség, bűn és erény keveréke. Minden cselekedetünk tartalmaz valami elevent, de egyszersmind megvan benne a félelem, az elhatárolódás, a gyűlölet eleme is. Arról van tehát szó, hogy fogadjuk el, ebben a világban nem létezik olyan, hogy tökéletes. Jézus mondja egyszer: ,,Senki sem jó, csak az Isten.'' (Mk 10,18) Nem létezik tökéletes egyház, tökéletes feleség, tökéletes gyermekek, tökéletes lakónegyed, tökéletes állam. Tökéletlen vagyok, így hát minden tettem is az, és az is marad. Bátorságra s mindenekelőtt alázatra van szükség ahhoz, hogy végre elfogadjuk ezt. Ezt nevezem én nagyapai bölcsességnek. Ezt a bátorságot és bölcsességet csak Isten kegye által s az idők múltával nyerhetjük el. Pozitív értelemben a bizalom azt jelenti, hogy teljesen és egészében egy személy vagy esemény felé irányulunk. S ez éppen hogy nem azt jelenti, hogy bármit naivan elfogadunk, amit ez az ember tesz, hanem hogy vele vagyunk, kitartunk mellette, bárhol is legyen. A bizalom azt jelenti, hogy készek vagyunk együtt a másikkal a nem kellemes élményeket is végigcsinálni. S a lényeges szó itt az együtt.
II. János Pál mondja enciklikájában: ,,Laborem exercens'' valami nagyon jót. Azt, hogy mit értenek a keresztényi szeretet, az ,,agapé'', a modem kifejezések közül legtalálóbban a ,,szolidaritás'' fejezi ki. A szolidaritás sokkal többet jelent annál, minthogy kedvesek vagyunk valakihez, esetleg barátságosan megveregetjük a vállát. A szolidaritás azt jelenti, hogy mellette állunk, vele vagyunk, nem akarjuk kikerülni azokat a helyzeteket, ahol tanúja kell hogy legyünk a másik gyengeségének, elesettségének, esendőségének és szegénységének. A mások szenvedése iránti szolidaritás azt jelenti: nem tudok megoldást, de engedem, hogy a másik vezessen engem, bárhová is tart. Jézust a kereszthez vezette szolidaritása. Ez a szeretet. Egyikünk önként hagyja, hogy keresztre feszítsék. A ,,megtérés'' nem önként történik. Akkor történik meg, ha elfogadom a körülményeket anélkül, hogy el akarnék menekülni. Akkor a megtérés ellenállásomtól vagy félelmeimtől függetlenül is megtörténik majd. Isten lépésről lépesre vezet el engem a szolidaritásig szavaim és értékeim által. Ez az egyik előnye annak, ha az ember nyilvánosan prédikál. Hiszen olyan nagy dolgokat mondok! Ha csak egy kis őszinteség is szorult belém, újra meg újra meg kell próbálnom azt élni, amit beszélek - már csak azért is, hogy ne tegyem nevetségessé magam. Luther mondja egy ízben: ,,Prédikálj, amíg el nem kezdesz hinni, azután pedig prédikálj azért, mert hiszel!''
Hasonló dolog történik az esküvő során. Az ember szavát adta valamire, megesküdött. Ő maga választotta a körülményeket. S ezek a magunk által választott körülmények végül odavezethetnek bennünket, ahová csak úgy soha nem jutottunk volna el. S ha az ember esküt tett, úgy tartozik azzal, hogy a legvégsőkig próbáljon meg szolidárisnak lenni feleségével, gyermekeivel. Az embert csapdába ejtette a szerelem - s most nem marad más hátra, mint hogy megtanulja a szeretetet. Szent módja ez annak, hogyan járjon túl az ember a saját eszén. Nincs többé tisztességes visszavonulás. S nagy ökör az az ember, aki ekkor nem kezd el szeretni tanulni.
Semmi más nem olyan fontos ma a világban, mint a szolidáris szeretet. Ez nemcsak a családra érvényes, de a globális problémákra is. Erre gondol a latin-amerikai egyház és a felszabadítási teológia is akkor, amikor az ,,egyház szegények iránti elkötelezettségéről'' beszél. Ez az egyház eldöntötte, hogy a szegények oldalán áll, s kitart mellettük.
Közösségünkben él jelenleg Fernando, egy salvadori menekült. Sokan hallották élettörténetét. Hihetetlen, hogy egy ember ennyi mindent képes kibírni. Kormányunk nem ismeri el a salvadori menekülteket. Ezért megeshet, hogy erőszakkal toloncolják vissza. Közösségünk néhány tagja elhatározta és megfogadta, hogy ha ez megtörténik, a következőt teszik: kápolnánkban összegyűlnek és testükkel körülveszik. Ha a rendőrség el akarná vinni, őket is el kell vigye. Ez nem ideologikus döntés. Ez nem más, mint könyörületesség és szolidaritás a szegények iránt. Közösségem nem fogja hagyni, hogy Fernandót hazatoloncolják a csaknem biztos halálba. Ezt akár testünkkel is megakadályozzuk. Ez nem ,,jobboldali'' vagy ,,baloldali'' döntés, egyáltalán semmi köze nincs a politikához. Ez egyszerűen a gyakorlati szeretet. Az Evangélium arra szólít bennünket, hogy hagyjunk magunk mögött minden ideológiát. Az ideológia megengedi azt, hogy embereket öljünk, csak azért, mert kommunisták. Legitim dolog valakit megölni, mert más az ideológiája, mint a miénk. Fel vagyunk jogosítva Közép-Amerikában a tömeggyilkosságra - csak azért, mert ez a kis Campesino egy kicsit balra tart. S a másik oldal is ott rejlik ideológiájuk mélyén. Kapitalisták és imperialisták vagyunk, tehát megsemmisíthetnek bennünket, mielőtt mi semmisítenénk meg őket. Rossz az, ha életünket bármiféle ideológia határozza meg. S ez az egyházra is érvényes. A kereszténység évszázadokon át mindenekelőtt olyan ideológiaként létezett, amelynek nevében elnyomtunk, meggyilkoltunk és kizsákmányoltunk másokat. A hamis férfiasság ideologikus. Benne szunnyad jelenleg az a teljes potenciál, hogy bolygónkat a levegőbe repítsük.
A szolidáris szeretet nem fél kemény és kényelmetlen kérdéseket felvetni, követelni, konfrontálódni, más véleményen lenni. Ezt azonban az egység pozíciójából teszi. Ha előfeltételként megvan az egység és az összetartozás és nem kérdőjeleződnek meg folyamatosan, akkor megvan a szabadságunk, hogy vitába szálljunk, s megkérdőjelezzük a status quót. Akkor kimondhatjuk az igazságot. Ha alapunk erős, akkor lehetünk szolidárisak. Ezért voltak a nagy szentek egyszersmind nagy próféták is. Erős alapokon álltak, ezért megengedhették maguknak, hogy kényelmetlen igazságokat is kimondjanak.
A házaspároknak tartott szemináriumokon van egy gyakorlat, ami arra szolgál, hogy segítsen megtanítani a párnak, hogyan veszekedjen ,,jól''. Ilyenkor a két fél megfogja egymás kezét, és egymás szemébe néznek. Azután már szabad nekik kiabálni és szitkozódni, ahogy csak a torkukon kifér. Az egyetlen szabály: nem szabad egymást elengedni. Ez különösen a férfiak számára nehéz. Ha megbántották az embert, akkor el akarja tolni magától a másikat, el akar fordulni tőle. Mindenesetre nem akarja megérinteni, és nem akar ránézni. A gyakorlat azt célozza, hogy a párok megértsék, az alap tiszta és tiszta is marad: mi összetartozunk. Ez nem a vita tárgya. Nem mindenről vagy semmiről van szó. Ezért vagyunk képesek arra, hogy fogjuk egymás kezét, s úgy vágjuk egymás fejéhez az egész állatkertet.
Jó példa Isten irántunk tanúsított szeretete. Kezdetben Isten szövetségben áll velünk. Egyszer s mindenkorra ,,igent'' mondott ránk. A teológusok kitalálták, hogy ez a szövetség egyoldalú dolog: Isten köti a saját népével. Isten minden feltétel nélkül elköteleződik népe iránt. A tízparancsolat elején nincs kérés, csak kijelentés: ,,Én vagyok a te Istened.'' Ez így van, mielőtt bármit is kérne az Isten. Mivel Isten egyoldalúan kötötte ezt a szövetséget, mi nem is szabadulhatunk meg tőle. Isten szeretete az ő egyoldalú ajándéka felénk. S mint a fent leírt veszekedésgyakorlatban, erősen fog bennünket, s azt mondja: ,,Veled vagyok.'' Ez az atyai szeretet, amire újra meg újra visszatérek. Ez a szeretet egészen nyilvánvalóan megmutatkozik a tékozló fiú történetében. Az atya hagyja elmenni a fiát. Látszólag nem tartja vissza. Valójában azonban egész idő alatt vele marad. Szeretete nem szűnik meg csak azért, mert a fiú a saját útját járja. A fiú elfordulhat tőle. Az atya nem fordul el a fiától. Mikor a fiú végül hazatér, az atya már a küszöbön várja, mintha egész idő alatt nem tett volna mást, mint hogy várta a fiát. Elébe siet, nem kíváncsi magyarázkodásokra, átöleli, csókjaival borítja. Ha tudjuk ezt, nyugodtan kockáztathatunk, akár még küzdhetünk, vitázhatunk és perelhetünk is Istennel. Ha ez tiszta és világos, nyugodtan hibázhatunk, lehetünk önfejűek, választhatunk más utat, akár zátonyra is futhatunk. Ez annak a ,,férfi szellemiségnek'' a magja, amiről állandóan beszélni próbálok. Ez az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy kockáztassunk. Isten Jézussal együtt így szól hozzánk: ,,Tarts velem a szolidáris szeretet útján, s legyen meg a bátorságod, ahhoz, hogy akár csatát is veszíts velem!'' Csak Isten gyermeke engedheti meg magának azt, hogy veszítsen. A rabszolga nem. Ezért hangsúlyozza azt az Újtestamentum újra meg újra, hogy nem rabszolgák vagyunk immár, hanem Isten gyermekei. Isten fia tudja azt, hogy az út végén az egység várja - s hogy ez az egység felbonthatatlan.
A kereszténység újra meg újra azon mesterkedett, hogy módszereket fejlesszen ki arra, miként érdemelhetné ki, érhetné el, teremthetné meg az ember ezt az egységet - ahelyett, hogy egyszerűen csak ünnepelte volna ezt az egységet. A bizalmat akkor sajátítottuk el, ha végre felhagyunk azzal az agyrémmel, hogy tökéletessé kell válnunk, igazunk kell hogy legyen, hogy félünk a kudarctól, a fájdalomtól. Ezek a rögeszmék is a tévútra jutott férfilélek börtönfalai és bálványai. Éppen ezek a bálványok a jelenleg uralkodó értékrendszer bálványai: valamit bizonyítani kell, tökéletesnek kell lenni, igazunk kell hogy legyen, eredményeket kell felmutatni. A szenvedés, a fájdalom és a kudarc nem megengedett.
Ez idáig nem találkoztam még olyan emberrel, aki mindeme béklyóktól meg tudott volna szabadulni - még akkor sem, ha olyan emberről volt szó, akinek szellemi gyökerei mélyebbre nyúltak. Ám az egység igen mély megtapasztalása révén valóban nagyapák lehetünk, olyanok, akik hisznek az életben.
Régi barátság fűz Jim Vallis-hoz, a Washington nyomornegyedében működő Sojourner-közösség alapítójához és lelkipásztorához. Igen sok közös vonásunk van: nagyjából egyidősek vagyunk, mind a ketten alapítottunk és vezetünk keresztény közösségeket. Amikor egyszer éppen erről beszéltünk, azt mondta nekem: ,,Az a legrosszabb ebben a pásztori munkában, hogy nekünk magunknak sem igen van olyan apaképe, amiből meríthetnénk. Ki mondja meg minekünk, hogy mit kell csinálni, ki az, aki minket bátorít?'' Mindkettőnknek olyan érzése van, mintha az új egyház legelső nemzedékének kialakításán fáradoznánk. Az egyházról alkotott képünk némiképpen különbözik attól, amit gyermekkorunkban éltünk meg ,,egyházként''. A hagyományos lelkipásztori szerepkör csak korlátozott mértékben illik hozzánk. Sokszor úgy érezzük, nagy felüdülést jelentene, ha egyszerűen csak úgy odamehetnénk valakihez, aki csendben végighallgatja amint pánikolunk, s attól rettegünk, hogy most omlik össze minden. Olyasvalakinek kellene lennie, aki így szólna: ,,Ne aggódj, teljesen normális dolog az, amin most a közösséged végigmegy. A tapasztalat azt igazolja, idővel megoldódnak az ilyen dolgok.'' Ám alighanem mi vagyunk az egyetlenek ebben az országban, akik azon fáradoznak, hogy a gyakorlatban is megvalósítsák az egyház eme új eszményképét. Példaképek szinte alig akadnak. Nemrégiben meglátogatott egy fiatal közösség vezetője, akik fölött egy ideig bábáskodtunk. Két napot töltöttünk együtt. Végre ki tudta magából adni félelmeit és a közösségéért való aggódását, kételyeit és agresszióit. Egy közösség létrehozása során oly sok negatív energiával kell szembesülni, hogy meglehetősen vastag bőrre van szükség, illetve elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy mindezt el tudja viselni az ember. A kívülről jövő kritika és a belső kétely szörnyen megpuhíthatja az embert. A legtöbb vezető vagy apaszerepet betöltő férfi életéből hiányzik az a nagyapai figura, aki azt mondja: ,,Ne aggódj! Csak lesz valahogy. Én tudom.'' Ennél többre egyáltalán nincs is szükség. De éppen ez hiányzik. Talán ezért is tudott oly sokáig működni az egyházi hierarchia. A papok mindent megtesznek azért, hogy a püspök megveregesse a vállukat, s a püspökök is mindent megtesznek azért, hogy az ő vállukat meg a pápa veregesse meg. A férfiak szeretik az olyan rendszereket, ahol pontosan tudni lehet, kitől kaphatunk elismerést. Fel lehetne tenni a kérdést: ,,Valóban szükséges ez?'' Úgy hiszem, szükséges. Mivel azonban oly kevés atyai megértésben volt részük, a férfiak arra kényszerültek, hogy hajbókoljanak, vagy legalábbis ne tűnjenek fel negatív színben. Azért vagyunk kedvesek, mert senki nem erősítette meg gerincünket, s nem tett ezzel képessé arra, hogy jók legyünk. Szükségünk lenne egy felettünk álló igazi autoritásra ahhoz, hogy a kockázatot vállalva ismeretlen területek felfedezésére is merjünk vállalkozni.
Szerencsém volt, mert apám jóságos, egyenes természetű ember, aki mindig megbízott bennem. Máskülönben talán most nem mondhatnám el mindezt. Nem különösebben képzett ember, de meghallgatja előadásaimat. Nemrégiben Kaliforniában végighallgatta, amint a ,,vad férfiról'' beszélek. Ott ült, s én láttam, hogy semmit sem ért abból, amit mondok. De tudta, hogy jó az, amit mondok, mivel én mondom. Éreztem, hogy így van. Csodál, tisztel, büszke rám. Már tizenhárom éves koromban elengedett, nem kérdezte, mit csinálok, hová megyek. Tudta, hogy felelősségteljesen cselekszem. Talán rá is szolgáltam némiképpen a bizalmára, ám úgy hiszem, az első az ő bizalma volt énirántam. Mintegy megelőlegezte nekem, s én mindent megtettem azért, hogy méltó legyek erre a bizalomra. Megértése és bizalma nagyobb segítségemre volt bármilyen kőbe vésett parancsolatnál.
Minden férfi hordoz magában két egészen egyszerű archetipikus képet: a kisfiú és az agg képét. Általában a kettő közül valamelyik dominál. Eszményi lenne, ha a kettő megbarátkozna egymással. Megtörténhet, hogy a kör bezárul, a kisfiúból öreg fiúcska lesz, a szenilitásban ugyanis van valami infantilis. Megpróbálom közelebbről leírni ezt a két képet. Általában az történik, hogy az egyik képet részesítjük előnyben a másikkal szemben. Én például sohasem voltam igazi kisfiú, már egészen korán a bölcs öreggel azonosítottam magam. Valószínűleg ezért is lettem pap. Már az iskolaévek során megtörtént, hogy osztálytársaim tanácsért fordultak hozzám. Egy kicsit mindig érettebb voltam náluk. A sporthoz kevés közöm volt. Túl felszínesnek, nem eléggé komoly dolognak tűnt nekem. Mindannak, amit tettem, értelmes és mélyreható dolognak kellett lennie.
Most, negyvenegy éves fejjel, már tisztában vagyok azzal, hogy bűnösen elhanyagoltam a másik oldalt. Sikereket értem el, beutaztam az egész világot, mindig a történések középpontjában álltam, mindig felelős voltam valakiért vagy valamiért. Érzem, hogy most ennek az egész játszmának véget kell vetnem. Minden szép és jó volt úgy, ahogy volt, ám a másik oldal közben egészen elsorvadt bennem. Ezért is szeretnék most egy évet kivenni, letenni magamról minden felelősséget, visszavonulni egy kolostorba, sportolni, kertészkedni. Senkinek nincs szüksége rám, nem vagyok fontos, nem tartok egyetlen egy beszédet sem. Nem tudom, hogy fog menni a dolog, tekintve, hogy nem ismerem a bennem lakó kisfiút. De meg akarom tapasztalni, milyen az, ha egyszerűen csak élvezem az életet, ha marhaságokat csinálok, vagy egyszerűen csak pihenek. Nehezemre esik csak úgy hülyéskedni vagy játszani. Rosszul mondok viccet is. Kár, hogy így van. Csodálom a mókás embereket, akik meg tudnak nevettetni másokat. Belőlem hiányzik valami. Az agg csodálja a kisfiút, mert hiányzik belőle valami, ami annak megvan. És viszont.
Milos Forman ,,Amadeus'' című filmjében láthatjuk, mi lesz abból, ha az idősebb csak savanyú arccal, irigykedve tud a fiatalabbra nézni. A középszerű Salieri irigyli a mindig felfokozott, ártatlan, zseniális Mozart tehetségét. Megátkozza az Istent, s megmérgezi az ifjút - már ha valóban így történt a dolog. Amadeus pedig nagy élvezettel bosszantja az öreget.
A bölcs öreg és az igazi kisfiú képesek barátságot kötni egymással.
Költői szavakkal élve: az ifjú virágba borít mindent, az öreg pedig betakarítja a termést. Az ifjú remél, várakozik és derűlátó: a legjobb még hátravan. Bármi van is, az a valami csak ezután következik. Néhány évvel ezelőtt döbbentem rá hirtelen, hogy életem nagy része már mögöttem van. Valószínűleg már találkoztam azokkal az emberekkel, akik fontosak az életemben, s akikkel mély szeretet fűz össze. Egy szép napon, valamikor a harmincas éveim végén, átléptem a határt. Azóta tudom: a legfontosabb már nem előttem, hanem mögöttem - vagyis bennem van. A kisfiú vár, az öreg tud, megőriz és szeret. A kisfiú a váratlan dolgok iránt érdeklődik lázasan, az újra nyitott. Ha gondolatban visszarepülök gyermekkorom világába, olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnik minden. Akkoriban a világ hatalmas és titokzatos volt. Minden csak arra várt, hogy felfedezzék. Mostanra, hogy számos világ körüli utat tettem, az akkori világ összezsugorodott. Nem tudok már csodálkozni. Kár ezért. Nem szeretném teljesen elveszíteni ezt a képességet. Talán kontemplációs évem segít ebben. Az aggot nem olyan könnyű már meglepni. Ismeri az életet. Tudja, hogy jut az ember a legtöbb konfliktus végére. Túl nagy az ár. Már nem olyan könnyű lázba hozni. Tudja, hogy nincs új a nap alatt.
A fiú naiv és hiszékeny Az öreg tudó és megbízható. Megvan a veszélye annak, hogy rideggé és túlságosan magabiztossá válik, hogy mindent jó előre tud. Bestseller ma a PeterPan-szindróma. Ez azt jelenti, hogy manapság rengeteg férfi ódzkodik attól, hogy felnőjön. Örökké kisfiúk akarnak maradni. Vagy Saint-Exupéry ,,Kis hercege''! Ugyanaz a történet a férfiban élő örök gyermekről. Valahogy csodáljuk gyermekségét. Arra azonban képtelen, hogy felelősséget vállaljon.
A kisfiú szereti, ha viszik. Az apa és nagyapa kész arra, hogy vigye. A kisfiúnak nincsen árnyoldala az apával szemben. Ezen azt értem, hogy az apa ,,elnyeli az árnyoldalt''. Ennek kapcsán szeretnék elmesélni egy élményt, amelyben nemrégiben volt részem. Egy középkorú férfi jött hozzám, hogy kipanaszkodja magát. Úgy érezte, csődöt mondott az élete. A barátnője elégedetlen volt vele, a barátai folyton kifogásoltak benne valamit. Azt érezte, hogy sok visszataszító tulajdonsága van, s hogy minduntalan megbánt valakit. Az első reakcióm az elképedés volt. Hosszú évek óta ismerem ezt a férfit. Nekem e tulajdonságok közül egyik sem tűnt fel. Így hát azt mondtam neki: ,,Azt mondod, manipulatív vagy, negatív vagy - én ezt egyáltalán nem látom rajtad.'' S ő így válaszolt: ,,Igen, mert amikor veled vagyok, akkor eltűnnek ezek az árnyoldalaim. Azt hiszem, csak tőled fogadom el, hogy megszabadíts hangulataimtól, félelmeimtől, negatív vonásaimtól.'' Az apa szeretete abban mutatkozik meg, hogy árnyoldalaimat szükségtelenné teszi. Szabad vagyok, hogy magam legyek. Ennek a férfinak fiatal korában én egyfajta szellemi atyja voltam. Végül azt mondtam neki: ,,Éppen fordítva van ez. Csak mert te engem annyira szeretsz és tisztelsz, azért lehetek apa a számodra.'' Valójában az apa-fiú kapcsolat adás és elfogadás is. Ez az Isten, mint Atya és Jézus kapcsolatában fejeződik ki a legtökéletesebben.
Amikor Nepálban voltam, hogy az ottani jezsuiták számára tartsak lelkigyakorlatot, valami jót akartak tenni velem. Megfinanszíroztak nekem egy Himalája feletti repülőutat. Bár ez nagyon tetszett volna, már a Nepálba való utazásom során is láttam egyet s mást a hegyekből. Ezért hát inkább azt kértem a jezsuitáktól: ,,Még jobb lenne a számomra, ha egyszer találkozhatnék egy itteni igazi guruval.'' Ezért tehát megszerveztek nekem egy találkozót egy híres, Katmandu környékén élő guruval. Gyalog akartam odamenni, s az egészet afféle minizarándoklatnak tekintettem. Jó előre figyelmeztettek, hogy igazi bölcs az illető. Így is volt. Beszélgetésünk során egy halom jegyzetet készítettem. Feltűnt, hogy a háta mögött egy kép lóg a falon, ami az ő guruját ábrázolta. Az volt az ő szellemi atyja. Amint őróla kezdett beszélni, felragyogott a tekintete. Elmagyarázta nekem, hogy a guru és a tanítvány közötti kapcsolat a hindu szellemi hagyomány alapköve. Mesélt a mester és tanítvány közötti üdvözlő ceremóniáról is. A tanítvány földre veti magát mestere előtt, és így szól: ,,Bárcsak oly alázatos lehetnék te előtted, szellemi atyám, hogy még a por a lábad alatt is különb lenne nálam.'' Olyasvalami ez, ami számunkra nehezen hozzáférhető.
Számomra ez a kettejük közötti határtalan bizalomról is szól. Ebből a bizalomból hatalmas erő és energia, kifejezetten férfienergia születik. A mi kultúránkban nincs semmi ehhez fogható, még csak nem is utánozhatjuk. De éppen ezért kell megkeresnünk annak útjait, hogyan tudunk egymásnak segíteni, hogy lelkünket megtaláljuk és higgyünk magunkban. Van-e valaki, aki képes ,,elnyelni'' árnyoldalamat? Van-e valaki, akinek a jelenlétében tökéletesen biztonságban vagyok? Sokak számára ez a személy bizonyára a női partner. Ám azt kérdezem magamtól: vajon elégséges-e a női partner a második utazáshoz? A nők sok mindenre képesek. Azt azonban nem gondolom, hogy abban az esetben is tanítóink lehetnének, amikor arról van szó, hogy egész, vad férfiakká váljunk. Ehhez az Atyára van szükségünk - éppen úgy, mint Jézusnak. S mivel nincs elég emberi apa, akinek elég önbizalma van ahhoz, hogy azt átadja fiának, útra kell kelnünk az igazi atya, Isten felé. A fiú kapni akarja a szeretetet, az apa adni. A fiú némiképpen megsebzett. A legnagyobb adomány, amit kaptunk, sebeink pozitív oldala. Ezért nem szabad kitérnünk sebeink elől. Nietzsche mondja: ,,Ahhoz, hogy ember feletti emberré váljunk, először is sebeinket kell szeretnünk.'' A fiú hagyja, hogy megsebezzék, amint azt az Ótestamentum is írja: ,,Még ha megölsz is engem, benned van bizodalmam, Uram!'' Ez a hozzáállás Jézus keresztjén válik valósággá. Bizonyos szempontból az atya az, aki megsebez. A férfi-szeretetben van valami brutális. Az apa kidobálja a sasfiókákat a fészekből. Az atyai szeretet nem merül ki a megerősítésben. Követelnie kell, konfrontálódnia, ki kell mondania az igazságot - természetesen mindig ama előfeltétel alapján, hogy az egység megmarad. ,,Szeretlek. Melletted állok. Azt csinálhatsz, amit akarsz. Akár a fejed tetejére is állhatsz. Életemmel fogom bizonyítani, hogy szeretlek téged. Most viszont szörnyen dühös vagyok rád.'' Nos, így hangzik a mennyei Atya irántunk tanúsított szeretete. Még maga az egyház sem képes hinni ebben. Ezért aztán többnyire valamiféle erkölcsi rendszerbe fullad.
Amikor egy novícius kopogtat egy Zen-kolostor kapuján, először is három napig hagyják állni a kapu előtt. Ez arra szolgál, hogy kiderüljön, milyen elszántan akarja a szellemi életet és a változást. Ez férfienergia az első naptól kezdve.
Amikor tizennégy éves koromban Cincinnatiba utaztam a kolostoriskolába, vonattal érkeztem Kansas Cityből, s utána át kellett szállnom a városi buszra. Valóságos halálfélelmet éltem át mindeközben. 1957-ben történt. Kiszálltam két bőröndömmel a buszból - senki nem jött ki értem. Egészen egyedül kellett végigzarándokolnom az utcán a kolostorig. Féltem, hogy túl buta vagyok ahhoz, hogy pap legyek, hogy hamarosan úgyis kirúgnak és így tovább.
S azóta hogy megváltozott minden! Ma vörös szőnyeget gördítenek ki, ha egyáltalán érkezik jelentkező. Garantáltan fizetik az odautat. Úgy hiszem, az akkori hűvös módinak nem csak árnyoldalai voltak. A konzíliumig bizonyítani kellett, hogy az ember minden áron pap akar lenni. Senki után nem szaladgáltak. Természetesen ennek is voltak árnyoldalai. Mindenesetre azonban egyértelmű döntések születtek.
A férfienergia olyasfajta gondoskodást jelent, amely különbözik a szimpla kedvességtől. A keresztény szeretetben van valami, ami éppen hogy ellentéte a ,,kedvességnek''. Az egyház képtelen arra, hogy az Evangélium jelentős részét megértse, komolyan vegye és a gyakorlatba is átültesse. Vegyük csak például a Hegyi beszédet. A legtöbb nyugati egyház arra kényszerül, hogy ezt egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Semmit sem tudnak vele kezdeni. Jézus túl egyértelműen beszél. Ezért háziasítanunk kell szavait, fel kell hígítsuk őket, újra meg újra át kell értelmeznünk, misztifikálnunk azokat, míg végül teljesen ártalmatlanokká válnak. Máskülönben el kellene fogadjuk azt, hogy Jézus ez esetben egészen konkrét szociális, gazdasági és politikai összefüggésekről beszél. S hogy éppen ezeknek a szociális, gazdasági és politikai adottságoknak van szellemi dimenziója. Több mint ezer éve felhagytunk azzal, hogy az egyház prófétikus legyen. Hirdettük ugyan az Evangéliumot, de mindig úgy magyaráztuk, hogy ne az Evangéliumnak legyen hatalma mifelettünk, ha - nem mi magunk szerezzünk hatalmat az Evangélium értelmezése által. Végül az Evangéliumnak arról kellett szólnia, amit mi akartunk. S ez minden hitvallásra igaz. Nagy részét figyelmen kívül hagyjuk annak, amit Jézus mond, mindig kikeresünk magunknak néhány verset, amelyet kulcsként használunk a szöveg egészéhez, vagy magyarázatul az ,,Írás értelmének lényegéhez'' azért, hogy a test maradékához tartsuk magunkat. Példának okáért sokáig nem értettem azt, miért hangsúlyozza annyira az Evangélium Keresztelő Szent János szerepét. Miért kellett már Jézus előtt eljönnie? Úgy hiszem, most már értem. Ha nem szólítjuk fel mindenekelőtt az embereket a megfordulásra, az odaadásra, az ego csökkentésére, a mindenre-vagy-semmire - akkor az értelmetlenségig fogjuk csak hígítani az Evangéliumot. Keresztelő Szent Jánosnak Jézus előtt kell eljönnie. Legelőször a kemény kérdéseket kell feltenni, különben a legtöbb vallási csoport és egyház megmarad egyfajta hovatartozási rendszer formájában, ami arra szolgál csupán, hogy biztosítsa tagjai lelki önkielégítését. Az énközpontúságot könnyen el lehet ködösíteni nagy szavakkal, rítusokkal, mitologikus tömjénfüsttel. ,,Mentsd meg lelkedet!'' kiáltják a fundamentalista térítő prédikátorok. Ha pusztán saját lelkünk megmentéséről van szó, úgy ez nem más, mint a nárcizmus egyfajta jámbor formája. Mire szolgál ez a köldöknézés, ez a végeérhetetlen önmagammal és nem mással való foglalatoskodás? Ez is a férfiasság elvesztése. Képtelenek vagyunk arra, hogy többről is gondoskodjunk, mint saját magunkról. Isten szeretete és gondoskodása mindenre kiterjedő és egyetemes. És Isten ebből a hatalmas, mindent átölelő szívből akar részessé tenni bennünket.
(Ebben a pillanatban az előadást túlharsogja a sziréna. Egy idős ferences atyát visznek kórházba. Rohr atya megragadja az alkalmat, és így folytatja:) Pater Laurien, az a pap, akit éppen kórházba visznek, annak a kolostoriskolának az igazgatója volt, ahol első évemet töltöttem papként és hittantanárként. Boldog vagyok, hogy ma reggel felkerestem és imádkoztam vele. Mindig bűntudata volt, mert azt gondolta, hogy rektorsága idején mélyen megbántott engem. Zöldfülű papként annak idején egyfajta renitens alak voltam az iskolában, aki mindig valamilyen őrült ötlettel állt elő. Mindent másként csináltam, mint ahogy szokásos volt. Azóta Pater Laurien újra meg újra bocsánatot kért tőlem, amiért annak idején állandóan kritizált engem. Alázatosságát és önkárhoztatását én egy kicsit túlzásnak tartom. Azt gondolja, hogy nagyon mélyen megbántott engem, sokkal mélyebben, mint ahogy én valaha is megbántva éreztem magam. Kapcsolatunkban az volt a jó, hogy én mindig világosan megmondtam, hogy mit akarok, és ő is megmondta, hogy ő mást akar. Elképzeléseinket egy világ választotta el egymástól. De mindig el tudtam fogadni őt, mert tudtam, hogy őszinte. Soha nem próbált játszani velem. Gyakran behívatott magához az igazgatóiba, és azt mondta: ,,Ezt megengedem. Ezt megtiltom. Szíveskedjék tartani magát utasításaimhoz!'' Általában tiltakoztam. De mindig tudtam, hol áll ő, és mit akar. Ezért tiszteltem is. Boldog vagyok, hogy reggel vele imádkoztam, mert lehet, hogy még ma meghal.
Talán ez is ,,tipikusan férfias'': tisztelünk valakit, aki szintén eléggé tisztel minket ahhoz, hogy elvárja tőlünk az igazságot. Ha férfiak vagyunk, nem kell feltétlenül átalakítanunk más férfiakat, míg azok egészen ránk hasonlítanak. Megfigyelésem szerint a nők sokkal fenyegetőbbnek érzik a különbözőséget. Inkább az egység felé törekednek. Azt mondjuk: fontos az egység - de, kérem, nem az individualitás rovására. Ezért van az egyháznak szüksége a pluralizmusra, s késznek lenni arra, hogy fenntartsa a sokféleséget, s hogy ne döngöljön mindent egy irányba, egyfajta vallásosság felé.
A férfiaknak szükségük van saját vadászterületre - csaknem éppen úgy, mint a kutyáknak. Mindegyiknek megvan a maga összetéveszthetetlen illata. Mindaddig, amíg a másik kutya szagnyomait az utca másik oldalán hagyja, semmi kifogásunk ez ellen. Az az ő birodalma. Respektáljuk, hogy a miénken kívül más világok is vannak, hogy nemcsak mindig ,,vagy-vagy''-ról, a választásról van szó, hanem ,,is-is''-ről, az elfogadásról is.
A férfiasság azt jelenti, hogy úton vagyunk valami új felé. A ,,férfinak'' hegyeket kell megmásznia, fel kell fedeznie azt, ami ismeretlen. A férfi tekintete mindig messzebbre irányul saját magánál, saját otthonánál. Ezért van az, hogy a mitológiában mindig a férfihősök hoznak áldozatot. A mai filmekben szinte alig játsszák hősök a főszerepet. Ezt ízetlennek, giccsesnek, szentimentálisnak találjuk. Jelenleg az antihősök vannak felfutóban. Ezek az antihősök semmilyen nagy tettet nem hajtanak már végre. Értelmetlenségeket csinálnak, vagy a körülmények reménytelen áldozatai. Maguk a filmkészítők sem hisznek már abban, hogy vannak még olyan emberek, akik hősiességre képesek és áldozatot tudnak hozni olyasvalamiért, ami egyéni érdekeiken túlmutat. A ,,Gandhi'' című film talán az egyetlen kivétel. Gandhi azonban már régóta halott, egy letűnt történelmi korszak figurája.
Az ,,áldozat'' latin szava a ,,sacrificium''. Ez a szó a ,,sacrum facere'' kifejezésből származik, ami szó szerint annyit tesz: ,,megszentel, szentté tesz''. Az áldozatkészség, vagyis az a képesség, hogy valamit odaadjunk, feláldozzunk, valami szent dolog. A szentek olyan emberek, akiken látjuk, mi történik akkor, ha valaki feláldozza egoizmusát és önös érdekeit. S mert ez túlságosan is nagy áldozatot követelne meg tőlünk, általában cinikus kérdéseket teszünk fel az ilyen emberek motivációiról. A hősiesség, az áldozat és a szentség mögött hamis indítékot feltételezünk. Ha nem így tennénk, akkor saját magunktól is meg kellene kérdezzük, vajon mi miért nem vagyunk szentek. S valóban nehéz olyan embereket találni, akik nem a pénzért, a hatalomért vagy a szexért élnek, hanem az igazságért. Akik nem azért élnek, hogy sikereket érjenek el, hanem azért, hogy szeressenek és Isten hangját kövessék. A sikerorientáltság a ,,normális'' férfiasság sajátja. A valóban mély férfiasságnak nincs már szüksége arra, hogy sikereket érjen el. Ezt azonban csak Istentől lehet megtanulni. Csak az szabadulhat meg hamis énjétől, aki megtalálja Istent. Csak annak nincs szüksége arra, hogy fent legyen, hogy igaza legyen, hogy győzzön, aki hagyja, hogy Isten Isten legyen. A szentek olyan emberek, akik azért tesznek valamit, mert az helyes. Ez ódivatúan és konzervatívan hangzik, mert valóban ősi és örök igazság. Ma van Mihály Arkangyal ünnepe. Az angyalok nem feltétlenül hímneműek, a sárkánnyal viaskodó Mihályt azonban mindig férfias izompacsirtának ábrázolják. Kezében kardot tart, lába a démoni sötétség szimbólumán, a sárkányon nyugszik. Az ő szellemében és Keresztelő Szent János szellemében is érdemes egyszer végiggondolni, és más férfiakkal megbeszélni: ,,voltam-e valaha vad férfi? Vannak-e olyan pillanatok az életemben, amikor megbízom eme aspektusomban, és követem azt? Mikor voltam bátor? Mikor hoztam világos döntéseket? Mikor voltam anyai és apai lélektől elhagyatott, és kellett mégis egyenesen megállnom?'' Az ilyesféle elmélkedések és beszélgetések során érdemes nemcsak intellektuálisan eljárni és eszméket cserélni, hanem azt is megpróbálni, hogy tetten érjük az érzéseket, és megosszuk azokat. Ha észrevételeim és gondolataim ilyen érzelem- és gondolatcserére ösztönöznek, úgy nem voltak hiábavalóak.