Az apa nélküli társadalom Amikor Peruban tartottam papok és rendi tagok számára lelkigyakorlatot, egy börtönben szolgálatot teljesítő apáca elmesélte nekem egy élményét, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem sokkal anyák napja előtt megkérték az elítéltek, hogy gondoskodjon nekik anyák napi levelezőlapokról. Nem sokkal apák napja előtt - amit ott szintén megünnepelnek - már jó előre beszerzett elegendő üdvözlőlapot, ám a foglyok egyike sem tartott rá igényt. Közel állt a síráshoz, amikor ezt elmesélte nekem. Érezte, hogy összefüggés van eme tény, s a között a körülmény között, hogy mindezek a férfiak börtönbe kerültek. Mellékutakra kellett kerülniük az életben, mivel sohasem tapasztalhatták meg, kik is valójában ők maguk, mivel apjuk sohasem erősítette meg őket férfi voltukban. Ennek a következménye a hamis, erőszakos férfiasság lett. Ha egy férfi sohasem találkozik a valódi férfiassággal, akkor egy álságos férfiasságra kell szorítkoznia. Az a férfi, aki mind a két utat bejárta, már lemondhat erről. Aki felfedezte magában az igazi erőt, nincs szüksége többé álerőkre.
Ha egy férfi nem képes hinni önmagában, ha nem tudja, hogy benne lakozik a teremtő erő forrása, úgy ez dühöt és erőszakosságot szabadít fel. A düh és erőszakosság az ellen a világ ellen irányul, amely nem adja meg a férfinak azt az erőt, amelyre tulajdonképpen szüksége lenne. Nem lep meg, hogy az ilyen férfiaknak komoly autoritás-problémáik vannak, s hogy teljes utálatukkal ama férfias autoriter személyiségek ellen fordulnak, akik számukra a társadalom egészét reprezentálják. Kicsit olyan ez, mintha azt akarnák kicsikarni az autoritást képviselő személyektől - példának okáért a rendőrségtől -, hogy mutassák meg nekik azt, amit férfiaktól eddig még sohasem kaptak meg: erélyt, erőt és energiát.
Japánban van egy szólás: ,,Három dolgot gyűlöl egy japán: a földrengést, a tűzvészt és az atyákat.'' Azért gyűlölik az atyákat, mert azok csődöt mondtak mindabban, amire nekik szükségük lett volna. A negatív következmény pedig az amint arról szót ejtettünk már -, hogy ezek a férfiak folyton egymás nyakán ülnek azért, hogy egymást erősítsék, ahelyett, hogy valódi családi életet építenének. Az utóbbi időkben igen sokat írtak a nemi erőszak lelki hátteréről. Az erőszak nem annyira a szexualitás, mint inkább a nők ellen irányuló erőszak és gyűlölet problémája. Ez is olyan pont, ahol a férfiak nem fedezték fel igazi férfiasságukat. Nem tudják valóságosan elfogadtatni magukat, s nem hisznek abban, hogy szeretni lehet őket. Ezért válnak erőszakossá. Ez az erőszak nők ellen irányul, akiknek a férfit elfogadni és szeretni kellene. Ám biztosak abban, hogy a nő ezt nem fogja megtenni, mivel ők maguk sem hisznek magukban. A férfias önbizalom híján a férfiak sokféle kóros pótcselekvésben kereshetnek menedéket. Az apa nélkül felnőtt férfi, aki nem képes sem hinni az apjában, sem tisztelni őt, általában hasonló érzületűek (vagy hasonló pontokon sérültek) klikkjeihez csapódik. Természetesen fiatal emberek esetében rendjén való dolog az, hogy a hozzájuk hasonlók társaságát keressék, és ott új értékeket szerezzenek. Ám az a fiú, aki érzi, hogy apjának van mit adnia neki, nem lesz olyan ostoba, hogy lemondjon erről. Magával fogja ezt vinni.
Egy fiúnak hinnie kell abban, hogy apja szereti, csodálja és elismeri őt. Nem csak arról van szó, hogy az atya büszke egyszülött fiára. Éreznie kell azt is, hogy az apa elismeri őt. Csak az ilyen fiú lesz arra képes, hogy ,,viszonozza a bókot''. Ezen a módon a fiú bizonyos értelemben apja tettestársává lesz. Amíg csak gyámkodunk fiaink felett, addig a feljebbvaló szerepét játsszuk. Ebből a fiúnak - akár erőszak árán is - ki kell törnie. Meg kell találnia saját útját és saját férfiasságát. Ezért kell atyaként valódi tiszteletet és megbecsülést mutatnunk fiaink iránt. Ez többnyire nehezére esik az apáknak. Természetes dolog, hogy mint apák, rálátunk fiaink éretlenségére, hibáira és gyengeségeire. S mindig leselkedik ránk az a veszély, hogy fiainkat saját életkorunk, elvárásaink és értékeink szerint szemléljük. S az apai energia egy része valóban abból áll, hogy valamit elvár és követel a fiútól - pozitív megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy bízik benne.
Irodámban lóg egy kép a falon, amely a heilbronni cisztercita kolostorból származik. Amikor Németországban tartottam előadásokat, egy barátom velem utazott. Azt mondta: ,,Úgy hiszem, ez a kép nagyon fog tetszeni neked.'' S valóban, elbűvölt. Szereztünk is egy posztert róla. S azóta nálam lóg a falon. Ez a középkori oltárkép először is egy tipikus apafigurát ábrázol. Istent atyaként, nagy szakállal ábrázolták. Kissé szigorúan néz maga elé. Kezében, a világ feletti uralom jelképeként, országalmát tart. Ám, bár ő maga az Isten, a földgolyó éppen kicsúszik a kezéből. S ez az, ami tetszik nekem. Mert egyre világosabbá válik a számomra, hogy Isten nem a hagyományos értelemben véve ,,mindenható'', s tart mindent a kezében. Teológiánk ugyan ezt állítja, s ez a kijelentés dogmatikai szempontból bizonyosan helyénvaló is. Ám az ember oldaláról nézve nyilvánvalóan hamis. Hol s miként válik hát láthatóvá számunkra az, hogy Isten valóban uralkodik és kezében tartja a dolgokat? Ez a szeretettel áll összefüggésben. A szeretet megengedi a másik félnek, hogy önálló legyen, és maga döntse el a játékszabályokat. Az éppen elejtett országalma képe őszintébb a mindent szilárdan kezében tartó Isten képénél.
A másik kezében kardot tart az Atya. Számomra ez az Istennek ama arcát jelképezi, amellyel elvárja és megköveteli gyermekeitől, hogy azzá váljanak, ami bennük rejlik. Istennek van követelő arca. Minden emberi atya tisztában van azzal, hogy az apaság nem mindig diadalmenet. Gyakran esik szó az Ótestamentum haragos Istenéről is. Ezt a megfogalmazást én elég szerencsétlennek és pontatlannak tartom. Nem haragról, sokkal inkább a szeretet követelő aspektusáról van szó, amelynek olykor noszogatnia, buzdítania kell. Korábban ezt neveztem ,,kemény szeretetnek''. Az igazi szeretet a kemény elemet is magában foglalja.
Az Atya oldalán - szemtől szemben - Jézus áll. Ő csaknem mezítelen és vérzik. Hüvelykujját éppen az oldalán tátongó sebbe mélyeszti, mintha csak azért akarná felhívni atyja figyelmét sebére, hogy a szemére vesse azt. Jézus Istennek azt az arcát jelképezi, aki nem győzedelmes, aki zátonyra futott, a vesztes Istent, akit a csüggedttel, a bénával, a koraszülöttel, a gyengével azonosítanak. Másik kezével Jézus az Atya által felemelt kardot ragadja meg. Így a kard Atya és Fiú között vízszintes vonalat képez. Ugyanakkor mind a ketten elemi intenzitással tekintenek egymásra. Ez a harcos, szenvedélyes szeretet pillantása. Egymástól teljesen különböző pozíciójukból fogadják el egymást, ez az elfogadás azonban feszültségteljes. A Fiú Isten gyenge része, míg az Atya az erős oldalát jelenti. Az Atya a hatalom erőtlenségét testesíti meg, a Fiú pedig az erőtlenség hatalmát. S éppen ez az, amiben kiegészítik egymást.
S a kard közepén, éppen kettejük között ül a galamb, a Szentlélek szimbóluma. Ebben a kapcsolatban, ahol a két fél kölcsönösen elfogadja egymást, mindez az erő túláradását, kisugárzását eredményezi, amit ,,Szentléleknek'' nevezünk. A Szentlélek az erő és a sebezhetőség közötti kapcsolatot jelenti. A keresztény hagyományban túlságosan is keveset foglalkoztunk a Szentháromság titkával. Ezért esik olyannyira nehezünkre Istent szeretni és megbízni benne. Sok ember azért kerüli a szellemi utat, mert Istennek mindkét oldalától fél. Az Isten csak hatalmas aspektusában tűnik fel, így túl nagy terheket ró ránk: ,,Nem nőttem fel hozzá. Ítéletet kell mondania felettem. Nem szeret engem. Ezért én sem szeretem őt.'' A legtöbb ember, aki ilyesfajta lelkiismereti problémákkal keres fel, valójában nem kedveli Istent. Nyilvánvaló, hogy ezért bízni sem képesek benne. Ez sok papra és szerzetesrendbélire is érvényes. Ezt sajnos csak nagyon kevesen merik bevallani maguknak. S valóban, nem is lehet Istenben megbízni, ha csak az egyik arcát látjuk. Ha azonban mind a két oldallal, az erővel és sebezhetőséggel, egyaránt tisztában vagyunk, akkor azt is megérthetjük, hogy mi magunk is Istenhez hasonlatosnak teremtettünk. Mert ez a mi képünk is. Saját magunkban is találunk olyan részt, amely a magasabb felé törekszik, amely nagy bizalommal van irántunk, amely sokat vár el tőlünk. Ugyanakkor ott van mellette a másik, gyenge és sebezhető rész is. S miként nekünk, Istennek is lényegi sajátja e két rész.
Ám ez még nem a teljes kép, jóllehet már ez is elég kiindulópont lenne az elmélkedéshez. A kép közepén egyfajta szakadék, űr tátong, majd a másik oldalon ott áll Mária, aki a keresztény művészetben egyszersmind mindig az egyházat is jelképezi (Istennel szemben ez utóbbit mindig nőneműnek ábrázolják). Mária bizonyos távolságból egyfajta Mona Lisa mosollyal szemléli a Szentháromság titkát. Szemléli, s meghagyja olyannak, amilyen. Hatalmas köntös borul rá, amelynek egyik szárnyát kezével magasra emeli. Mögötte világi és szellemi méltóságok sorakoznak, fejdísszel, koronával, gazdag köntösökkel ékítve. Szemmel láthatóan igencsak el vannak foglalva önmagukkal és szerepükkel. Ketten ráadásul még egészen más irányba is néznek. Számomra ez is a hamis férfiasság jelképe: olyan férfiak, akik teljesen rabjai saját hatalmuknak, státusuknak, titulusaiknak. A kép egyértelműen egyházkritikus. Az egyház saját magát csodálja, ahelyett, hogy a Szentháromság titkához fohászkodna. Egyetlen egy püspök tekint csak Máriával együtt a háromságos Istenre. Mária egyik kezével feltartja köntösét, a másikkal pedig visszatartja a mögötte álló férfiakat. Természetesen az is lehetséges, hogy a festő Mária központi helyzetével annak védő és közvetítő funkcióját akarta hangsúlyozni. Ebben az esetben Mária lenne az, aki Jézussal együtt az Atya haragja ellen próbálna oltalmat adni az emberiségnek. Én azonban másképpen értelmezem a képet. Úgy látom, a férfiakat távolságra készteti, mintha azt mondaná: ,,Fiúk, ehhez még nem vagytok elég érettek. Ezt ti még nem értitek, olyannyira bele vagytok gabalyodva saját magatokba. A Szentháromság misztériuma még magas nektek.'' A hívő egyházat jelképező Mária megóvja a hit titkát attól, hogy annak egy kizárólag saját magával foglalatoskodó intézmény a birtokába jusson. Gyakran maga az egyház is eljátssza azokat a kisded játékokat, amelyeket az emberek (kifejezetten a férfiak) találnak ki maguknak azért, hogy elkerülhessék a belső szellemi utazást, a szeretet útját.
Azok az emberek, akik az Atyát valamiféle távolságtartó hatalomnak élik meg, s azt vélik, az vagy büntetni akarja őket, vagy pedig egyáltalán nem érdeklődik irántuk, óhatatlanul is egy tartozik-követel rendszerbe jutnak, egyfajta, az Istennel folytatott nyereséges és veszteséges kereskedelembe. Ez történik minden keresztény felekezetben más és más módon. Megpróbálnak Isten kedvére tenni. A katolicizmus esetében ez a törvényesség formájában nyilvánul meg, egészen addig menően, hogy megpróbálnak valamiféle árengedményt kicsikarni Istentől a számla kiegyenlítésekor. Az amerikai protestantizmus esetében ez a fundamentalizmus alakját ölti magára. Mindkettő arra tesz kísérletet, hogy egyfajta kiagyalt rendszerré vagy törvénnyé fejlődjön, amely halálbiztos, nincsenek benne ellentmondások. Ily módon az ember mindig tudja, milyen alapon áll. Alkot magának néhány dogmát, egész kereszténységét ráépíti erre a néhány kiválogatott, ,,helyénvaló'' igazságra, s tudja, hogy a jó oldalon áll. Aki azonban valóban közösségben van az Atyával, annak nincs szüksége ilyen nevetséges biztosításra. Aki egy az Atyával, az kipihenheti magát az ő oldalán, s még ahhoz is elég szabad, hogy hibákat kövessen el. Akiben nincs meg ez a biztonság, gyakran azzal van megverve, hogy nagy erőfeszítésekre kényszerül, és állandóan konkurenciaharcot kell vívnia másokkal.
Van egy másik, széles körökben elterjedt módja annak, hogy Istent - úgymond - háziasítsuk. Az Atya olyan messze van, s olyan sokat kíván tőlem. Mivel számomra igencsak megerőltető, hogy belépjek az ő világába, hát inkább őt próbálom a magaméba belepasszírozni. A mai nyugati kereszténység ezernyi különféle módot talált arra, hogy Istent háziasítsa. Lekicsinyítettük például mellényzseb-formátumúra. Ahelyett, hogy vinnénk a keresztet, amulettként akasztjuk a nyakunkba. Jézust úgy hordozzuk, mint a tízórainkat, amelybe beleharapunk, ha éppen étvágyunk támadt rá. Amerikában állandóan ezeket a közhelyeket halljuk: ,,Ó, Jézusom!'' vagy: ,,Jézus mindent megold!'' vagy: ,,Jézus begyógyítja sebeimet!'' Az Istenből csodadoktor lett. Birtokba vehető használati tárgy lett belőle, mint mindenből a jóléti társadalomban. Ez nem más, mint kereszt nélküli kereszténység. Jézus keresztje arra szólít bennünket, hogy saját életünkről lemondva, mindent odahagyva kövessük őt. Ehelyett alkottunk magunknak egy olyan Istent, akinek az a dolga, hogy folyamatosan kielégítse igényeinket. Mai amerikai tévéprédikátorok egészséget, szerencsét, pénzt, nagy autót ígérnek néző híveiknek - s mindezt Jézus nevében. A kereszténység cadillac-hitté vált, amerikanizmussá, Jézus nevével való visszaéléssé. Mára ez lett a kereszténység legelterjedtebb formája Amerikában.
Sokáig nem értettem a második parancsolatot. Miért olyan szörnyű az, ha az ember Isten nevét hiábavalóan a szájára veszi? Hát olyan nagy rossz az, ha néha azt mondjuk: ,,Istenem!'' vagy ,,Az Isten szerelmére!''. Nem vagyok a sértő szavak kedvelője, mégsem értettem azt, hogy úgymond mivel érdemelte ki ez a dolog, hogy a második parancsolattá legyen. Clarence Jordan, baptista egzegetikus adott erre egy magyarázatot, amit nem régen értettem meg. Ritkán fordult elő, hogy ilyen mélyen érintsen meg és hasítson belém egy Szentírás-magyarázat. Az Isten nevével való visszaélés mondja Jordan - elsősorban nem azt jelenti, hogy haszontalanul mondjuk ki az ő nevét. Sokkal inkább azt jelenti, hogy Istent és a vallást ürügyként használjuk arra, hogy egyéni érdekeinket - legyenek bármely külsőségek köntösébe is bujtatva érvényesítsük. Ez az isten nevével való visszaélés. A ,,név'' az ókori gondolkodásban magát a személyt jelentette. A névvel való visszaélés a személlyel való visszaéléssel azonos. Remek dolog az, ha az ember Istent a maga oldalán tudja. Az első világháború német katonáinak derékszíjcsatjára az volt vésve: ,,Isten velünk van.'' Az amerikai dollárbankóra az van nyomtatva: ,,Isten a mi bizodalmunk''. Istennek a republikánusok mellett éppúgy ki kell állnia, mint a demokraták mellett. Isten az, aki megáldja mindkét fél fegyvereit, mivel mindkét fél ,,igazságos ügyért'' harcol. Azok az emberek, akik valóságos kapcsolatban állnak Istennel, nem élnek vele vissza többé. Képesek lemondani arról, hogy Istent megzabolázzák. Sokkal inkább képesek arra, hogy rábízzák magukat Istenre, hogy Isten egyre nagyobb mélységek, egyre nagyobb érettség, s a másik part felé vezesse őket. Az is egyfajta férfiassághiány, ha az ember fél megengedni, hogy Isten igazán erős legyen. A vad férfi képes kibírni Isten erejét.
Azoknak a férfiaknak, akik nem férnek hozzá kielégítő módon saját férfias energiájukhoz, szerfelett nagy igényük van külső megerősítésre. Azt akarják, hogy folyton simogassák őket. S ha senki más nem cirógatja őket, úgy hát saját magukat dédelgetik.
A legtöbbünknek nehezen megy a szellemi érés folyamata. Szellemi őstapasztalásokra és élményekre vágyunk, amelyek lelkesítenek és biztonsággal töltenek el bennünket. Ez gyakran az úgynevezett ,,karizmatikus mozgalmak'' formájában történik. Az emberek folyamatosan meg akarnak ittasulni Jézustól, afféle vallásos felpörgésre vágynak. A szellemi élet elején jót tesznek az ilyen tapasztalások, talán még szükségesek is. Egyszer csak mindez unalmassá, élettelenné, lapossá válik. Ismétli magát. Ekkor van itt az ideje annak, hogy kitörjünk, s útnak induljunk, megkezdjük szellemi vándorlásunkat. Sok vallási mozgalom csődöt mond ezen a ponton. Örökre meg akarják tartani az első stádiumot. A hetvenes évek elején nagy reményeket fűztem a karizmatikus mozgalomhoz. Mára azonban ez a mozgalom nagyrészt beszűkültté, szektássá vált. Nem volt bátorsága a második lépésre, nem merte egyértelműen megválaszolni azt a kérdést, hogyan is kell valójában kinéznie a keresztényi létnek - eltekintve a nagy imarendezvényektől. Vajon abban merül-e ki az élet értelme, hogy grandiózus közös imádkozásokat tartunk? ,,Hamis nőiesség'' az, ha tevékenységünk kimerül abban, hogy összeülünk, s arról gondoskodunk, hogy mindenki jól érezze magát. De mikor követi ezt végre a másokért való szolgálat és odaadás? Mikor lesz ebből szociális elkötelezettség? Mikor fogunk hozzá végre, hogy engedelmeskedjünk az Evangéliumnak, s életünket a világ nyomorúsága enyhítésének szenteljük? A legtöbb karizmatikus csoport kitartóan óvakodik attól, hogy megtegye ezt a lépést. Gyakran még meg is ideologizálják mindezt: majd ha az egész ország felébredt s megtette az első lépést, akkor következhet csak a második. Valójában a legtöbb karizmatikus csoport már régóta kő-konzervatív. Eszük ágában sincs magukat politikai és szociális problémákkal bemocskolni. ,,Majd ha mindannyian megszentelődtünk, akkor lépünk a szegények megsegítésének útjára.'' Le merném fogadni, hogy ezek az emberek sohasem teszik meg a szegények felé vezető első lépést. Sohasem szentelődnek meg, mivel fogalmuk sincs arról, mi a megszentelődés, és az hogyan megy végbe. Az ember akkor jön rá arra, hogy mi az Istentől való, amikor olyasvalaminek az adására vállalkozik, ami egyáltalán nem is az ő sajátja. S miközben ezt teszi, felfedezi, hogyan szállja meg Isten az embert, hogyan egészíti ki annak fogyatékosságait.
Csakis akkor fedezzük fel a bennünk rejlő erőt és energiát, ha olyasvalamit merünk tenni, bevetni az ügy érdekében, amiről nem is tudtuk, hogy rendelkezünk vele. Ha nem vagyunk képesek bízni a minket sarkalló férfienergiában, akkor könnyen beleragadunk ebbe az önkielégítő jámborságba.
A férfienergiában hiányt szenvedő férfiak képtelenek arra, hogy valóban vezessenek, mivel saját magukban sem tudnak megbízni. Csak aki hisz önmagában, az képes másokat is arra ösztönözni, hogy bízzanak benne.
Egyes férfiak hiányzó erejüket az állandó hódításokkal kényszerülnek bizonygatni, legyen az a szexualitás - vagy még gyakrabban - az üzleti és szakmai élet területe. S vajon mi vár azokra a férfiakra, akik végül elérték, hogy a csúcson legyenek? S ha majd rájönnek arra, hogy ott fent semmi sincs? Szörnyen magányos helynek kell annak lennie. Egészen a csúcson - de az Atya nélkül, aki megerősíti az embert. Így az egész isteni komédiává válik. Nem marad más hátra, mint hogy még több pénzt csináljanak, még többet, még többet. Jézus ezekről mondja az Evangélium gazdag földművesről szóló példázatában: ,,Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad?'' (Lk 12,20) A pénzszerzés a mi társadalmunkban a lehetőségek egyike, amely alkalmat nyújt arra, hogy kifelé eltusoljuk, milyen szegények és kisszerűek is vagyunk belül.
A férfiasság hiányának másik következménye az egoizmus és az önsajnálat. S ebből egy borzasztó, a magunk és mások érzéseivel folytatott játszma kerekedhet. Az ilyen ember nem megfogható. Semmi sincs benne, amit valóban meg lehetne ragadni. Sohasem játszik nyílt kártyákkal. A férfiak azt respektálják más férfiakban, ha azok nyíltan kimondják, amit gondolnak - még ha ellenkező is a véleményük. Igen nehéz tisztelni az olyan embert, akivel sohasem tudjuk, hányadán állunk. Olyan ez, mint a tizenévesek flörtölése. Nem az az érzésünk, hogy férfiakkal, hanem hogy éretlen tacskókkal beszélünk. Nem szeretnék ilyen férfiakkal barátkozni. Túl ragadós, túl zavaros dolog lenne ez a számomra. Hiányozna az eleven, férfias energia.
Végül az is fontos, hogy ne csak rendelkezzünk életenergiával, de tudjunk is arról, hogy rendelkezünk vele. A két dolog egyáltalán nem ugyanaz. Ha ugyanis tudatában vagyunk annak, hogy élünk, nem hárítanánk állandóan el a fájdalmakat. Ira Progoff azt írja: azok az emberek, akik valódi nagyságra tettek szert életükben, mindig készen álltak arra, hogy elviseljenek bizonyos mértékű feszültséget, sőt akár túlhajszoltságot is. Az utóbbi időben sikeresen kirekesztettük életünkből a stressz minden formáját. Öngyógyító és felszabadító programok és könyvek egész tömege szolgál arra, hogyan ússzuk meg életünket stressz nélkül. Természetesen létezik olyan stressz, amely romboló hatású. Először semmiféle stressznek nincs létjogosultsága. Azok az emberek, akiknek folyamatos relaxációra van szüksége úgy, hogy végül már saját pihenésüket is ki kell pihenniük, aligha jutnak igazi emberi nagyságra. Közvetlen összefüggés van az emberi életben megmutatkozó kreativitás és stressz mértéke között, ezért bizonyos mennyiségű stresszt meg kell engedni. Sok elkötelezett kereszténynek szinte paranoiás félelme van attól, hogy a szolgálat majd minden erejét kiszipolyozza. Úgy vélik, csak az ,,szellemi'', ami lazán, minden erőfeszítés nélkül is megy.
Természetesen megeshet, hogy egy csoport túl aktív, s az egyik ügytől a másikig hajszolja magát. Ebből a tekintetből nagyon örülök közösségem fejlődésének. Közösségem egyre erősebben, intenzívebben és egyre több területen kötelezi el magát. Ennek ellenére soha nem fecséreltünk olyan kevés szót a stresszre és túlhajszoltságra, mint manapság. Jelenleg úgy látom, jól kiegyensúlyozott a dolog. De éltünk meg már olyan időket is, amikor teljes energiánk befelé fordult. Akkoriban kizárólag csak saját magunkkal foglalkoztunk, lakóközösségeket alapítottunk, érzéseinkről beszélgettünk, egymásért imádkoztunk. Ám akkoriban alig akadt közülünk valaki, aki ne lett volna nagy stressz alatt. Manapság, amikor tekintetünk sokkal inkább kifelé irányul, érdekes módon nem téma már a stressz. Ha egy csoport túl sok energiát fordít magára, az könnyen belső összeomláshoz vezethet. Ezáltal olyan problémák állandósulhatnak, amelyeket végül nem lehet megoldani. Mindig akad még valami, amit bennem vagy a közösségemben rendbe kell hozni és fel kell dolgozni. Ám odakint a világ arra vár, hogy végre profitáljon valamit abból, amit már megszereztünk.
A férfiak felszabadítása különbözik a nőkétől. Nővéreink joggal küzdenek ama pszeudo-patriarchális kultúra hímsovinizmusa ellen, amelynek árát örök idők óta a nők fizették meg. Mi, férfiak, ezt észre sem vettük, hiszen odafent voltunk, s miénk volt a hatalom. Mi voltunk a rendszer haszonélvezői.
Az elnyomásnak az a formája, amelytől minket kell megszabadítani, a következő: Meg kell szabaduljunk minden hamis képtől és elvárástól, melyet a társadalom kényszerít ránk, s melyet már nemzetközivé is tettünk. Óvakodnunk kell attól, hogy a sikert, a konkurenciaharcot, az álságos keménységet és erőt ,,férfiasságként'' fogadjuk el. Már kisfiú korunkban begyakoroljuk ezt a fajta nagyképűsködést. A legtöbben közülünk sem nem zsenik, sem nem élsportolók, még csak nem is lélegzetelállító szépfiúk, hanem valahol a középmezőnyben vannak. Már az egyik katolikus fiúinternátusban töltött iskolaévek alatt megéltem, milyen nehéz a legtöbb fiúnak elfogadnia ezt a tényt. Ha nem volt tagja valaki a diáktanácsnak, nem is volt az iskolai csapat ünnepelt csillaga, nos, akkor ugyancsak kisebbrendűnek érezte magát. Nem maradt más lehetősége, mint hogy az osztályteremben adja elő magát, hogy legalább az osztály bohócaként arasson sikereket. Esetleg tagja lett az iskolai együttesnek. Ez persze alacsonyabb státusnak számított a futballsztárokénál. S mindez egy ferences rendi kolostoriskolában! Értékrendünk végül is semmiben nem különbözött a ,,világétól''. Ugyanazok a jutalmazási mechanizmusok jellemezték.
Hogy felszabaduljunk végre, először is fel kell ismernünk azokat a hamis értékeket, amelyekkel a társadalom tömte tele a fejünket - s valami mást kell ezekkel szembeállítanunk. A nyugati kultúra a siker hamis definícióiban s a férfiasság hamis kritériumaiban részesített bennünket. Lehet, hogy az ettől való megszabadulás még a nők felszabadulásánál is nehezebb. Ezért kullogunk olyan messze a nők mögött. Egész csomó nőt ismerek, aki valóban emancipált, s megtette már ,,útját a férfiasság felé''. Ám csak nagyon kevés azoknak a férfiaknak a száma, akik legalább az első útra komolyan rászánták magukat. A férfiaknak meg kell tapasztalniuk, hogy asszonyaik tulajdonképpen sok szempontból erősebbek náluk. Gyakorlatiasabbak, kreatívabbak, belevalóbbak. Így válik a nő ,,androgünné'', vagyis olyasvalakivé, aki egyesíti magában a férfi s a női jelleget. Mi ezt szájtátva nézzük, s legfeljebb pénzt viszünk haza. Mindazt, amit patriarchális társadalomnak nevezünk, ma már sok területen egyre inkább a nők határozzák meg, noha még mindig előtérbe tolnak bennünket, s megadják azt az érzést, hogy hatalmunk van. Gyakran azonban titokban ők tartják kezükben a kantárt. Első diakónusi állásomat tizenöt évvel ezelőtt egy indián törzsnél töltöttem be Új-Mexikóban. Előre figyelmeztettek: ez a törzs matriarchális berendezkedésű, ott minden másképpen van. Ott a nők viselik a nadrágot. Néhány, körükben eltöltött hét után be kellett lássam, ez a törzs semmiben sem különbözik attól, amit otthon tapasztaltam. Az egyetlen különbség az volt, hogy elég őszinték voltak azt beismerni, hogy az asszonyoké a hatalom. A mi társadalmunkban e területen egyfajta színjátékot adunk elő. Asszonyaink és társadalmunk sok hangadója azt állítja: a férfiak határoznak meg mindent, ők vezetnek, övék a hatalom. De vajon amikor hazamegyünk, hányan adják oda közülünk feleségüknek a fizetési borítékot - mint a japánok - úgy, hogy aztán az anyagi ügyekben való döntések nagy részét ők hozzák meg? Én nem találom ezt rossz felállásnak. Csak lássuk be, nem minden úgy van, ahogy elsőre tűnik. Sokan közülünk egyenesen kasztráltatták magukat azzal a kultúrával, amelyben élnek. S ennek nem a nők az okai, hanem megint csak az, hogy senki sem mutatott példát nekünk igazi férfiasságból.