Mindaz, amit eddig előadtam, valószínűleg felold valamit a tudatalattiban. Ezért nehéz mindezzel kapcsolatban pusztán racionális álláspontra helyezkedni. Van némi tapasztalatom arról, hogyan lendül mozgásba a dolog, ha az ember kis csoportokban beszél ezekről a témákról. Jézus mondja egy ízben: ,,Ahol ketten összejönnek az én nevemben, én is közöttük vagyok.'' Az efféle kiscsoportokban, ahol valóságos találkozás jöhet létre, általában sokkal több minden történik, mint a százak előtt tartott előadásokon. Sajnos egyházunk legtöbb összejövetele száz vagy még több résztvevővel zajlik. Látogatjuk az istentiszteletet, elgondolkodunk, talán még kommentáljuk is magunkban a prédikációt - mindennek kétségkívül pozitív szerepe van. Ám az emberi élet valóságos változásai négy-vagy hatszemközti találkozások során mennek végbe, éjszakánként, esetleg egy pohár sör mellett. Ott világosodik meg valami egy csapásra, ott válik az ember tisztességessé, ott mond ki olyan dolgokat, amelyekről korábban nem is sejtette, hogy képes kimondani azokat. Ezért bátorítanék az ilyen, például jó barátok körében folytatott párbeszédekre. Ha az ilyen dolgokat nem dolgozzuk fel személyes beszélgetésekben, akkor minden, amiről szó volt, csak érdekes elmélet marad. Kár lenne, ha így lenne.
Az első előadásban megpróbáltam a problémát körülírni. Most arra teszek kísérletet, hogy tisztázzam, mit értek ,,férfienergián''. A probléma mindenekelőtt valamiféle hiányból fakad. Az, amire gondolok, a legtöbb férfiból és kultúrából hiányzik. S mert hiányzik, nem is lehet átörökíteni. Ezért foglalkoztunk annyit az atya-fiú kapcsolattal. Azt lehetne mondani, hogy megfosztottak valamitől minket, így hát fel kell tegyük a kérdést magunknak, hogyan is tudnánk azt, ami nekünk hiányzott, valamiképpen mégis elnyerni, s fiainknak átörökíteni. Ezért kutatunk titokban modellek, példaképek, apafigurák után - akkor is, ha sokszor ezt nem ismerjük be. Hiszen férfiként olyan nehezünkre esik fogyatékosságunkat beismerni. Leértékelőnek és megalázónak érezzük beismerni azt, hogy apakép után vágyakozunk.
Érdekes módon szinte minden világvallás ismeri ezt a fajta kapcsolatot, s arra biztatják követőiket, nézzenek szellemi vezető után. A keleti vallásokban ez a személyes guru. A pravoszláv egyházban mindmáig a ,,sztarecek'' töltik be a lelki vezető szerepét. Mindazoknak, akik komolyan veszik szellemi fejlődésüket, egyértelműen léteznie kell egyfajta mentor-tanítvány, vagyis mester-tanítvány kapcsolatnak. Tisztán látható, milyen komolyan veszik ezt a kapcsolatot az Újtestamentumban. Jézus folyamatosan beszél az Atyához való kapcsolatról. S látjuk azt az erős kapcsolódást is, amely saját tanítványaihoz fűzi. Három éven át éjjel-nappal együtt él velük mesterükként. S ez idő alatt elsősorban nem gondolatokat, tanításokat, elveket és erkölcsi irányvonalakat közvetít feléjük - hanem ,,energiát''. Lehetséges, hogy némiképpen elcsépelem ezt a szót. Ám meg vagyok győződve arról, hogy embertársaink energiái azok, amik minden másnál jobban vonzanak vagy taszítanak bennünket. Elképzelhető, hogy két ember hajszálpontosan ugyanazt mondja vagy kiáll ugyanazért, s mégis, az egyikre hallgatunk, a másiktól elfordulunk. Mert vagy invitáló és vonzó energia árad a másikból felénk, vagy olyan, ami kisebbít és taszít bennünket. Mivel társadalmunk olyannyira racionális beállítódású, nem tudatosítjuk már ezt az összefüggést. Ennek ellenére létezik - persze a felszín alatt. Mindenekelőtt a férfiak azok, akik a legkevésbé fogékonyak erre az összefüggésre. Amikor tehát ,,női megérzésről'' beszélünk annak van alapja. A női energia kapcsolatteremtésre irányul, míg a férfienergia az elhatárolásra. A nőben és az ,,androgün'' férfiban (vagyis abban a férfiban, aki végigjárta az első utat) lévő női energia képessé tesz arra, hogy magunkba fogadjunk más energiákat, tudjunk rájuk reagálni és tudjunk velük bánni. Az érzékenységnek ezt a módját nem lehet könyvekből megtanulni. Ez gyakorlat kérdése. Arról van szó, hogy saját tudatalattinkat egyre inkább arra hangoljuk, hogy képes legyen a racionalitástól különböző dolgokra figyelni, hogy megtanuljon olvasni a sorok között, s hogy miként nézzen a felszín mögé. Mi az, amit a másik mond - és mi az, amit valójában gondol? Nem arról van tehát szó, hogy folyamatosan mindenféle dolgokat magyarázzunk bele a másikba. Sokkal inkább precíz, érzékeny odafigyelésről. Erre sokkal több férfi képes, mint nő. Ha ezt megtanuljuk, értelme lesz annak, hogy szellemileg felnőjünk, képessé váljunk arra, hogy felfogjuk a szellemi valóságokat és bánni tudjunk velük. Úgy gondolom, a nyugati világban manapság szinte teljes szellemi vakság uralkodik, az emberek képtelenek arra, hogy a jót és a rosszat egyértelműen megkülönböztessék. Ehelyett az a fajta készség virágzik, hogy ámításokba és hazugságokba ringassuk magunkat. Hiszünk a kormány, a rendszer és az intézmények hazugságainak. Ha szellemi ítélőképesség birtokába akarunk kerülni, úgy az előbb említett érzékennyé válás az első, nélkülözhetetlen lépés.
A ,,férfienergia'' azt jelenti, hogy nemcsak a belső összefüggések meglátására vagyunk képesek, hanem arra is, hogy saját értékeket szembeállítsunk. A továbbiakban megpróbálom néhány gondolattal körülírni, hogy mit is értek ,,férfi'' energián.
A férfienergia egyfajta sajátos intelligenciával bír. Becsben tartja az értelmet és a tisztánlátást. Bármely adottság szolgálhat áldásul vagy átokul, fordítható jóra vagy rosszra. Példának okáért az intelligencia adománya olyasvalami, amivel a férfiak túlságosan is azonosították magukat. Ha egy adománnyal túlságosan azonosítja magát az ember, akkor abból menekülés lesz. Sok embert az tör össze belül, hogy túlságosan is eluralja őket saját erős oldaluk. A férfiak istenítik az értelmet. A túlságosan bálványozott áldásos adományok démonokká válnak. Nemcsak hogy a fejünket és agyunkat bálványozzuk, de a bal agyféltekét is. A bal agyfélteke, amint azt tudományos kutatások igazolják, a gondolkodás analitikus funkcióját látja el. A bal agyfélteke polaritásokban gondolkodik: ,,vagy-vagy''. Nem szintetikusan, vagyis nem összefüggésekben. Képtelen arra, hogy felfogja az ,,is-is'' igazságát. A bal agyfélteke abszolutisztikus, látszólag logikus - valójában azonban ideo-logikus. A bal agyfélteke intelligens, de nem bölcs. Számos igen okos ember létezik, akik azonban egy cseppet sem bölcsek. Az ilyen emberek fején három doktori kalap is díszeleghet - én azonban az élet valóságos kérdéseit illetően soha nem bíznék bennük. Gondolkodásuk lehet specifikus, de egyszersmind igen csak korlátozott, soha nem átfogó. A keleti kultúrák sokkal jobban támaszkodtak a jobb agyféltekére. E nélkül nem létezhet szellemi élet. Újra fel kell fedeznünk eme jobb agyféltekét, s ki kell bontakoztassuk annak képességeit. Elemzéssel szinte lehetetlen szellemi belátásra jutni. A jobb agyfélteke szemlélődés, meditáció, belső képek és szimbólumok révén jut felismerésre. Álmainkban főként a jobb agyfélteke működik. Ezért olyan fontos, hogy figyeljünk álmainkra, tanuljunk belőlük, megértsük üzenetüket.
Elhitették velünk, hogy az álmok szappanbuborékok, értelmetlenek, nincs jelentésük. Az álmodókat és látnokokat mindenki veszélyes őrültnek tartja egy túlracionalizált világban. Ennek ellenére a világ összes szellemi hagyománya tudta, hogy milyen fontosak az álmok - kivéve a ,,felvilágosult nyugat'' utolsó kétszáz éves történetét. Nem véletlen tehát, hogy nyugati világunk szellemileg oly felületessé és üressé vált. Eltorlaszoltuk a szellem birodalmába vezető legfontosabb utakat. A szellemi tapasztalások helyére törvények és intézmények léptek. A legtöbb nyugati egyház, beleértve a katolikus egyházat is, alapjában véve igencsak átracionalizált építmény, szerepe főként a funkcionalitás. Az egyház úgy épül fel, mint egy hatalmas cég. Karriert lehet benne csinálni, el lehet bukni, rendelkezik saját jutalmazó- és büntetőeszközökkel. Ez az egyik oka annak, hogy miért nem veszi komolyan oly sok ember - mindenekelőtt férfiak - az egyházat. Érzik, hogy tulajdonképpen itt sem történik más, mint amit nap mint nap a cégüknél tapasztalnak. Néha még rosszabb is: ugyanazt a rendszert jámbor szósszal öntik nyakon, így aztán különösképpen élvezhetetlenné válik. A papok főnökök. Komolyan veendő feladataik a laikusoknak alig akadnak. S mindenekelőtt nincsenek célok. Az egyház aligha nevezhető Isten vándorló népének, olyan közösségnek, amely Isten országa felé tart. Minden maga körül forog, s újra meg újra ugyanaz történik. Nagyon kevés izgalmas, új közölnivalónk van a világgal.
A férfienergiának az autoritáshoz, a hatalomhoz van köze persze egyfajta ,,könyörületes autoritáshoz''. A kettő összetartozik: autoriternek s egyszersmind együtt érzőnek lenni. A férfienergia ,,megzabolázott'', egyszersmind célratörő, útmutató, ugyanakkor finoman kidolgozott, számonkérő, de megbocsátó is. Olyan belső autoritás ez, amely tudatosan gyakorol hatást a külvilágra. A férfienergia kreatív, de egyszersmind arra is kész, hogy áthúzzon egy korábbi elképzelést. Mindeme körülírások azonban tökéletlenek. További fogalmak, amelyek a férfienergiára vonatkoznak: eltökélt, döntőképes, munkaorientált, tárgyilagos, szolgálatkész. Ezen túlmenően: teherbíró, kész cselekedni a közösségért. A férfienergia mindig nagyobb összefüggésekre irányul, mindig többről van szó, mint a saját köre, például a család.
A görög ,,idióta'' szó eredetileg azt jelenti: olyasvalaki, aki olyannyira önmagára vonatkoztat, hogy más emberek életében és a társadaloméban egyáltalán nem érdekelt. Az antik Görögországban a polisz, a városállam volt az a terület, ahol a férfi megvalósította önmagát. Az egészért vállalkozott bármire is. Ez az egyik oka annak, miért veri az asztalt annyi férfi és beszél közben a politikáról. Istennek hála emellett ott van a női energia is, amely így szól: ,,becsületre méltó a te világpolitikai eltökéltséged kedves uram, de figyelj arra, hogy mindeközben ne téveszd szem elől a te kicsiny világodat sem''. A női energia arra irányul, hogy otthont teremtsen, hogy gondoskodjon a melegségről és harmóniáról. Sok család megelégszik a ,,hamis nőiességgel''. A férfiak azt hiszik, életük végső értelme kimerül abban, hogy otthonukról gondoskodjanak. Görög szóhasználattal élve ez az idiotizmus. Ha körültekintünk a középkori Európa terekben, kutakban és katedrálisokban gazdag nagyvárosaiban, majd visszatérünk Amerikába, a különbség különösen szembetűnő. Az ,,amerikai álom'' nem abból áll, hogy igazi közösséget, emberi városokat építsünk, hanem abból, hogy biztosítsuk mindenkinek a saját házikóját. A középkori katolikus gondolkodással szemben, amely arra irányult, hogy Isten városát építsük fel, én ezt csak elszegényedésnek tudom tekinteni: a saját házamat építem, a saját lakókörnyezetemre figyelek. (A fogyatékosok és a külföldiek szoruljanak gettókba!) Számomra ez is annak a kifejeződése, hogy hiányzik belőlünk a férfienergia. Az igazi férfi megérti azt, hogy csak egyetlen út létezik: úgy védeni saját családját, hogy eközben az emberiség egész családját védje. Sajnos, csak kevés olyan férfi van, aki rendelkezik ezzel a látásmóddal, vagy akárcsak szót ejt róla.
A férfienergia valamihez való, s nemcsak valamitől való szabadságot jelent. S mi az, amiért a szabadságot latba vetjük? A nyugati demokráciákban nagyon és gyorsan könnyen kimondjuk azt a szót, hogy ,,szabadság''. Politikai szabadságunk azonban nem jelent garanciát belső szabadságunkra. A legfontosabb, a belső megszabadulás, vagyis a saját egoizmusunktól való megszabadulás igen ritkán történik meg. Kultúránkat telezsúfoltuk zsarnoki egókkal, amelyek folyamatosan dédelgetésre, ajnározgatásra tartanak igényt. Egónknak jól kell éreznie magát, hivatkoznia kell jogaira - s ezután hiányzik a felelősségvállalás. A férfiasság felelősséget jelent. Aki jogairól beszél, annak a felelősségéről is szólnia kell. Vajon mi a felelősségünk világunk jövője, társadalmunk, városunk, egyházunk, szegényeink iránt? Sokan közülünk fel sem teszik ezeket a kérdéseket, mivel szinte senki nem hívta fel a figyelmünket arra, hogy egyáltalán vannak ilyen kérdések, s miként kell feltenni azokat.
A férfienergia kockáztat; nemcsak célratörő, de szeret reszkírozni is. A célok mögé el is lehet rejtőzni, hogy ne kelljen szembenézni magunkkal. A belső meggyőződésből fakadó merész kockázatvállalás az, ami összeköti a belső és a külső világot.
A férfienergia teremtő. Jézus mondja: ,,Atyám mind máig munkálkodik, ezért én is munkálkodom.'' (Jn 5,17) Nemrégiben közösségünk egyik tagja ezt mondta a prédikáció során: ,,Ha az ember elég sokáig lógott Isten nyakán, elkezdi beszínezni az Istent.'' Az ember többé már nem valamiféle erkölcsi elhivatottságból munkálkodik, illetve azért, mert keresztényként ezt vagy azt kellene tennie. Ha együtt élünk valakivel, átszínezzük annak energiáit. Ha együtt élünk Istennel, elkezdjük átszínezni őt. Isten lényege azonban a kreativitás és a teremtő erő. Aki Jézussal él, annak számára Jézus akarata mindig többet fog jelenti, mint amit saját maga akar. Jézus megmondja, hogy mit akar: ,,Isten országát''. Ez az ,,ország' a lehetséges legnagyobb elgondolható cél, merthogy mindent átölel: embereket, állatokat, a természetet, az egész teremtést. Ha ezt összehasonlítjuk azzal a passzív, ,,kispályás'' kereszténységgel, amelyben minket is neveltek, könnyen beláthatjuk a különbséget. Csak ha már tudatában vagyunk annak: ,,mi és az Atya egyek vagyunk'', csak így lehet nagyobb kockázatot vállalni. Ekkor már nem szükséges, hogy kedves, derék fiúcskák legyünk. Ekkor már nem kell állandóan földig hajolnunk a rendszer előtt. Jézus pusztában való megkísértése igen plasztikusan mutatja meg mindezt. Éppen betöltötte a harmincadik évét. Ennyi ideig tartott neki, hogy meghallja, amit Atyja mond: ,,Te vagy az én szeretett fiam.'' Ez a Jordán vizében való megmerítkezésekor történt. Most már tudta, hogy ki ő. Ettől a pillanattól kezdve rendelkezett azzal a szabadsággal, hogy nagy elszántsággal nekivágjon, s győzedelmesen kerüljön ki a kísértésekből. Valami erősebbet tudott a gonosszal szembeállítani. Az a belső hely, ahol képesek vagyunk meghallani, hogy hív és megerősít bennünket az Atya, az az öntudat, amelyet a legtöbb misztikus és spirituális gondolkodó ,,léleknek'' nevez - nos, ez a kiindulópont. Ez az a hely, ahol én és az Atya egyek vagyunk. Elmulasztottuk azt, hogy az embereket személyiségük szellemi magjához, belső középpontjukhoz vezessük el. Számos templomba járót produkáltunk, de csak igen kevés szellemi személyiséget.
Karl Rahner, a nemrégiben elhunyt jezsuita szerzetes és teológiaprofesszor mondja erről: ,,Az elkövetkező évszázadban a népi vallásosság kihal. A mostani egyházat túlélő keresztények kivétel nélkül »misztikusok« lesznek.'' Ez talán kicsit túlzás. Amire Rahner céloz, hogy ha az egyház egyre inkább meri az igazat mondani (s a katolikus egyház Amerikában egyre inkább ezzel próbálkozik, még akkor is, ha ezáltal összetűzésbe kerül a fennálló világi hatalommal), akkor egyre kevésbé lesz opportunista, egyre kevésbé kényszerül a rendszer tagjának lenni. Néhány országban ez a folyamat már el is kezdődött. Ám az egyház Amerikában és Európában még mindig jellegzetesen középosztálybeli jelenség. Ha megpróbáljuk komolyan venni Jézus és az Evangélium szavait, akkor ez egy bizonyos idő múltán félelemmel tölt el, vagy értelmetlennek tűnik. Igazi spiritualitás nélkül az egyházi rituálék értelme is egyre inkább kiüresedik. Ezért lesz mind nagyobb szükség olyan emberekre, akiknek a legfontosabb a szellemi élet, s nem az egyházi méltóságok vagy pozíciók betöltése.
A férfienergia ,,harapós'' és offenzív. Ezért beszélünk vademberről. A férfienergia előnyben részesíti a cselekvést a puszta léttel szemben. Nem csoda, hogy a felszabadítási teológia oly sok hagyományos keresztényt pánikba ejt. Ez a teológia nem akar eleget tenni vallási elveknek, a gyakorlatról szól. Mi történik a világban? Szembe kell néznünk a tényekkel és realitásokkal, s fel kell tegyük a kérdést: mit jelent az Evangélium a világ realitásainak tekintetében?
Tanulmányaim során deduktív teológiai képzést kaptam. Aquinói Szent Tamás hittételeivel kezdtük, amelyeket ő a középkori párizsi egyetemen dolgozott ki. Azután ezekből az elvekből vezettük le, hogyan is kellene kinéznie a valóságnak. Ennek megvolt az az előnye, hogy egységes, zárt világképet és világmagyarázatot kaptunk. Legalább háromszáz évig tartott, amíg észrevették, hogy az emberiség legalább 98 százaléka semmit sem tud a fenti elvekkel kezdeni. Tagja voltam Rómában a ferences rend missziós és evangelizációs bizottságának. Ott statisztikákat dolgoztunk ki az európai egyházak problémáiról. Az európai egyház szánalomra méltó állapotban van. A harmincöt év alatti olaszok mindössze 3 százaléka tartotta magát elkötelezetten római katolikusnak. Mégis még mindig úgy teszünk, mintha az egész néphez beszélnénk, mintha az emberek még mindig meghallgatnának minket csak azért, mert még mindig a pompás, régi katedrálisok szószékeiről prédikálunk. Az átlag olasz nyilván azt mondaná: katolikus vagyok. Ám az élet gyakorlatában ez a kijelentés semmit sem jelent. A gyakorlati ateizmus korában élünk.
Ezért is kellene nekünk, egyházi embereknek valóban őszintéknek lennünk. Isten Jézusként való megtestesülése induktív út volt. Fel kell hagynunk azzal, hogy a mennyei régiókkal kezdjük és elveket állítsunk fel, s abból vezessük le a valóságot. Ehelyett neki kell fognunk annak, hogy olvassunk az idők jeleiből és megértsük azokat - úgy, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat is javasolta. Meg kell tanulnunk a valóságból, a saját szívünkből, saját tapasztalásunkból olvasni. S azt is meg kell tanulnunk, hogy bízni tudjunk ebben.
Ha papok számára tartok szemináriumokat, mindennél jobban felkavarja és félelemmel tölti el őket az, ha azt mondom: ,,Bízzatok magatokban!'' Számtalan alkalommal válaszolták nekem: ,,Soha életemben nem hallottam ilyet!'' Nem is csoda, ha lelkészeink képtelenek arra, hogy közösségeiket önbizalomra és önállóságra neveljék.
Már a papi szeminárium első napján így okítottak minket: ,,Nem bízhattok magatokban. Gondolataitok és érzéseitek veszélyesek és jelentéktelenek. Mindaz, ami örömet szerez, valószínűleg halálos bűn. Ezért hát el a kezekkel tőle!'' De vajon hova vezethet az az út, amely efféle teljesen negatív előfeltételezéssel, félelemmel és bizalmatlansággal kezdődik? Ezért adjuk meg bátran az engedélyt: ,,Legyen önbizalmatok!'' Rosszabb is van a világban, mint ha hibázik az ember. Vajon mi jogon mondjuk azt az embereknek, hogy oly szörnyűek a hibák. Valójában a hibák jelentik az egyetlen utat a tanuláshoz és a további fejlődésünkhöz. Soha nem találkoztam még olyan valóban érett, bölcs személyiséggel, aki soha ne jutott volna többször is zsákutcába.
A férfiasság cselekvést jelent. Cselekvés útján tanulunk s természetesen azáltal is, hogy később újraértékeljük tetteinket. Nem kívánom a reflektálást leszólni. Ha azonban mindig csak kerülgetjük az elköteleződést, attól óvakodva, hogy beszennyezzük ujjainkat, vagy hibákat követünk el, semmi új nem tárulkozik fel a nap alatt. Közösségünkben voltak olyan emberek, akik mindig a periférián maradtak, mindig csak megfigyeltek, mindig csak kritikusan kérdezgettek - és soha nem mentek bele igazán semmibe. Ezek az emberek mindig úgy tettek, mintha azonnal beszállnának a dologba, amint kérdéseikre választ kapnak. Közösségünk tizenhárom éve áll fenn. Egyesek még mindig a periférián állnak, s még mindig kívülről kérdezgetnek. Némelyek számára ez életstílus lett. Ám lassanként megbénítja őket ez a magatartás, képtelenné válnak az ,,inkarnációra'', képtelenné válnak arra, hogy kockáztassanak, hogy valóban éljenek. Mindig akad még egy megoldatlan aggodalom, még egy ,,igen, de'' a valóságos bekapcsolódás előtt. Az ilyen emberektől semmi sem születik, az ilyen emberek semmit sem építenek.
Istent, az Atyát a Teremtés könyvériek elején teremtőnek mutatják be. A teremtő olyan valaki, aki létrehoz, ,,elold'' valamit. A férfienergia nemcsak fenntartó, hanem teremtő jellegű is. Mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy élet lehessen. Ám túl sok ember van elfoglalva azzal, hogy fenntartsa azt az életet, ami valójában nem is létezik. Ez az egyházban éppúgy megtörténik, mint a társadalomban. Mindenki próbálja fenntartani a status quót, hogy megőrizze a ,,jót''. Gyakran elbizonytalanodom, hogy rendelkezünk-e egyáltalán ezzel a ,,jóval''. Amerikai társadalmunk hangulata ebben a negatív értelemben konzervatív. Konzervativizmus akkor keletkezik, ha az ember azt gondolja, hogy most van valamije. Azok az emberek, akik ,,sokra vitték'', megengedhetik maguknak a konzervativizmust, mert a változások megkérdőjelezhetik felső társadalmi pozíciójukat. A társadalom perifériáján vagy alján élő rétegek nem engedhetik meg maguknak a konzervatív magatartás luxusát. Változásra kell törekedniük.
A teremtésnek nyilvánvalóan meg kell előznie a fenntartást és a megóvást. Ha olyasmit akarunk fenntartani, amit valójában meg sem teremtettek, akkor puhányokká válunk. Képtelenek leszünk az áldozatra, képtelenek leszünk arra, hogy egyértelmű ítéletet mondjunk, hogy világos célokat kövessünk. A most felnövekvő ,,új nemzedék'' nagyrészt képtelen arra, hogy karrierjén, kényelmetességein és így tovább, túlmenően is célokat tűzzön ki. Ez is a hatalmasra növesztett ego egyik kísérő jelensége. Csak kevesen vannak, akik valóban képesek másokat elfogadni. Mert valójában nincsenek is mások. Mindent abból az álláspontból szemlélünk: mi jön ki nekem ebből? A spiritualitás lényegét tekintve annyit tesz: kiszolgáltatni magunkat valami teljesen másnak, a nem-énnek, Istennek. Ha megengedjük az embereknek, hogy ilyen hatalmas egókat építsenek maguknak, akkor olyasvalaminek, mint a spiritualitás, nem marad tere. Persze lehetünk vallásosak. Ez azonban még hosszú ideig nem fog azzal járni, hogy szellemi értelemben is érett személyiséggé váljunk. [1] A spiritualitás olyan utat jelent, amelyen haladva egyre inkább visszavonható az ego. A világon a szenvedés sokkal inkább az elszenvedő, mintsem a kezdeményező típus sajátja. Számos embert ismerek, akik folyamatosan sértődöttek és bántódottak, mivel ,,jogaik'' csorbát szenvedtek. A legtöbb csoport - beleértve az egyházat is - főként azzal foglalatoskodik, hogy saját jogait védelmezze. Ezért is kell az egyházi tanácsban lehetőség szerint minden érdekcsoportot képviselni. Szükségünk van egy török származású leszbikus hölgyre az elöljáróságban, hogy ezzel a török leszbikusok is képviseltessenek. Nem bízunk már abban, hogy rajtunk kívül valaki más is akarhatja nekünk a legjobbat. Ez is idiotizmus. Mindenki visszavonul magába, s egóját olyannyira kiszélesíti, hogy azt képzeli, az egész világ kizárólag körülötte forog. Ha valaki nem tapasztalta meg önnön lelkét, nem fogta fel a szellemi valóságot, úgy hamis realitásokra kell szorítkoznia. Hamis önvalót kell kifejlesszen, s ez a hamis önvaló azt érzi majd, folytonosan támadják és sértegetik a többiek.
A férfienergia az egyedülléttel és magánnyal függ össze - ezt már Keresztelő Szent Jánossal kapcsolatban említettem. Szükségünk van arra a szabadságra, amely megengedi, hogy egyedül legyünk. Ha nekünk - a farizeusokhoz és írástudókhoz hasonlóan - mindig szükségünk van klikkre, ha mindig az uralkodó gondolathoz kell igazodnunk, ha sohasem vagyunk képesek más lenni vagy egyedülálló lenni, mert akkor saját gondolatainkkal és félelmeinkkel és egyedüllétünkkel találjuk szembe magunkat - nos, akkor bizonyosan soha nem lesz belőlünk vad férfi. Ezért a férfienergiának az önállósághoz is köze van. Csodálatos dolog valóban önálló férfiakkal találkozni. Ha ilyenekkel beszélünk, egyértelmű, világos válaszokat kapunk, és nem pusztán reakciókat.
A férfienergia nemcsak passzív, hanem aktív is. Az aktivitás természetesen széles körökben elterjedt klisé a férfiasságra. Az efféle általánosítások mélyén gyakran valami igazság is lapul. Ezért azt gondolom, hogy minden visszavonulást, amelyet megengedünk magunknak - s a visszavonulásokat én igen sokra tartom - egy ,,előrenyomulás'', konfrontáció, aktív elköteleződés kellene hogy kövessen. Egyes emberek az egész életüket azzal töltik, hogy elvonulási hetekre és lelkigyakorlatokra utazgatnak. Ezek gyakran olyan emberek, akik soha, sehol nem köteleződtek el aktívan, így tehát nem is kell feltöltődniük ahhoz, hogy újra többet tudjanak adni. S ez egyszer puszta köldöknézéssé fajul. Arról beszélünk, hogy keressük az Istent - valójában azonban éppen ezen a módon futunk el előle. Szinte nincs is sikeresebb út arra, hogy elkerüljük Istent, mint a vallásos tevékenykedés, a jámbor és szent dolgokkal való folyamatos foglalatoskodás. Életünkben szükség van az elmélyedés és a harc közötti egyensúlyra, ahogyan azt Roger Schütz nevezi. A magány, az elmélkedés és az ima fontos előfeltételei a szellemi életnek. Ezzel egy időben azonban az elköteleződésre is szükség van, vagyis arra a területre, ahol aktívan belebocsátkozunk a valóságos életbe. Vannak olyan lelkigyakorlat-vezetők, akik csak olyan embereket engednek részt venni a ,,csendes lelkigyakorlataikon'', akik aktív szolgálatban állnak. Ezt én nagyon bölcs dolognak találom. Mert ugyan miféle szellemi összefüggésre láthat rá az az ember, aki a szellemi világban való aktív munkálkodásában egyáltalán nem vesz részt? Nem szabad akképpen félreértelmeznünk a spiritualitást, mintha a szellemi élet pusztán abból állna, hogy ülünk az erdőben, és Jézus Krisztusra gondolunk. Ez az isteni megtestesülés, a Jézus által élt élet megtagadása lenne. Jézus olykor visszavonult, hogy imádkozzon, de csakis azért, hogy azután újra fáradhatatlan aktivitással szolgálja az embereket és azok szellemi igényeit. A jézusi élet tett és elköteleződés. Jézus aláveti magát annak a cselekvésnek, amelyre a világ kényszeríti. Jézus nem volt pusztán kontemplatív alkat. Az isteni megtestesülést Isten férfias, teremtő, ,,fallikus'' döntésének lehet nevezni. Szükségünk van a befelé fordulásra, ám szükségünk van a kontextusra, azokra az élethelyzetekre is, amelyekben tevékenykedhetünk. Az ember valódi változása nem a lelkigyakorlatokon történik (eleget tartottam ahhoz, hogy tisztában legyek ezzel), hanem a szellemi tapasztalásoknak a mindennapok valóságában való alkalmazása, az azokkal való konfrontációja során. Nem a prédikációk térítik meg az embereket, hanem a körülmények. Valójában nem az történik, hogy egy új életformába gondoljuk bele magunkat, hanem az, hogy egy új gondolkodási formába éljük bele magunkat. Ezért fontos az, hogy magunkat olyan helyzetek és kihívások elé állítsuk, amelyekben nincsenek meg már jó előre a helyzet ellenőrzés alatt tartásának és megoldásának eszközei, ahova nem győztes hadvezérként vonulunk be, s ahol nem is biztos, hogy a legjobb formánkat mutatjuk. Középosztályunk ódzkodik attól, hogy ezt tegye, ezért aztán a középosztálybeliek lakta városrész gettóvá változott. A középosztálybeli olyanok szomszédságában él, akik ugyanúgy öltözködnek, ugyanazok az értékei, ugyanazokra a politikusokra szavaznak, mint ő maga. Olyanok ezek az emberek, mintha klónozták volna őket. Szabadságuk csak látszatszabadság. S még csak azt sem vesszük észre, milyen felszínes ez az életforma. Az a kényelmes, ha semmi olyat nem teszünk, ami megütközést keltene, vagy amiért kinevetnének bennünket.
A férfienergia - egységben a nőivel - olyan utakat épít ki, amelyeken valami új jöhet létre. A női elem nélkül azonban csak minden mélységet nélkülöző puszta kalandvágy marad.
Igazi átalakulást önmagamban erre vonatkozóan a harmadik világban éltem meg. Ott olyan helyzetekbe és körülmények közé kerültem, amelyek rákényszerítettek arra, hogy új és más módon lássam a valóságot. Minden nézőpont meghatározott pontból indul ki. Férfiként - s ugyanígy nőként is - meg kell találni a saját nézőpontunkat. Mely pontból szemlélem a világot? Ha az ember a társadalom alján áll, egészen másként látja a világot, mintha fentről nézné. Ez nyilvánvaló. Nem is értem, miért nem voltunk ezzel tisztában korábban. Ez nem marxista fejtegetés, hanem maga a kendőzetlen igazság. Nyilvánvaló, hogy a gettóban élő vendégmunkásoknak más a világszemlélete, mint a zöldövezeti villában élő gyárigazgatónak. Ha magunk is a privilegizált réteghez tartozunk, úgy szükséges, hogy alkalomadtán elhagyjuk a mi gettónkat, abból a célból, hogy megtapasztalhassuk, létezik más világ és más világszemlélet is a miénknél. Ám a kevésbé privilegizált rétegek cinikus és fatalista világképe sem minden. Az is lehet csapda. Mindenesetre fennáll annak a veszélye, hogy a villák fogságában élő gazdagok egyfajta naiv optimizmusba ringatják magukat. Bárhol is legyünk, rabjai lehetünk az ottani körülményeknek - más szavakkal élve: elfuthatunk Isten elől. A hamis én mindent megtesz azért, hogy levédje magát, hogy ne kelljen változnia. Az ego mindent magára vállal, és a leghihetetlenebb vargabetűkre is képes csak azért, hogy elkerüljön egyetlen egy dolgot, a változást. C. G. Jung írja: ,,Azon igyekezete során, hogy a szükségszerű változásokat elkerülje, a neurotikus lényegesen több fájdalmon megy át, mint amely fájdalmakat a szükségszerű változások okoznának. Számos olyan emberrel találkoztam, akik igencsak szűk világba - önmagukba, családjukba, egyházukba - vonultak vissza azért, hogy ne kelljen felnőtté válniuk.''
Minden férfinak van egy olyan középpontja, amely teremtő forrásként akar megnyilvánulni és kifejeződni. Mit értek ezen? Minden férfinak van egy olyan része, amelyet feltétlenül respektálni kell, különben a férfi rosszul érzi magát a bőrében. Azok a férfiak, akik jól érzik magukat, s akiknek környezetében más embereket - beleértve mások feleségeit is - jó érzés tölt el, felfedezték már ezt a középpontot. A férfinak, hogy valóban elégedett legyen magával, szüksége van arra, hogy teremtőnek élje meg magát. Ezen a teremtő ponton lelkünk Istennel, a Teremtővel, az Atyával azonosul. Minden férfi arra rendeltetett, hogy atyává váljon, vagyis hogy a magáén kívül más életet teremtsen. Házasságban élők számára ez kifejeződhet a fiak és lányok nemzésében, a nem házasságban élőknek pedig szellemi értelemben kell tenniük ugyanezt. Ez az egyik oka annak, amiért ezeket az előadásokat tartom. Megpróbálom továbbadni, és elvetni a reményeim szerint bennem meglévő szellemi élet magvait. A férfi teremtőként és ,,szerzőként'' szeretné megélni magát. A teremtés megtapasztalásából nyeri belső autoritását. Szüksége van arra az érzésre, hogy kezdeményez valamit.
Nemrégiben egy fiatal nő keresett fel, és a tanácsomat kérte. Szeretett volna szakítani a barátjával. Az ok az volt, hogy úgy érezte, folyamatosan át kell vegye a kezdeményezést. Végeredményképpen azt mondta: ,,Valójában nem tudom tisztelni őt. Inkább sajnálom, mert mindig át kell vegyem a kezdeményezést. Bár ez manapság normális és elfogadott dolognak számít, mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy voltaképpen szánom őt.'' Számos asszony szánja a férjét, még ha nem is ismerik be ezt. Érzik, hogy társukból hiányzik a ,,teremtő energia'', hogy férjüktől semmi sem születik. Arra vár, hogy valaki elvégezze helyettük a ,,vetést''.
Úgy hiszem - bár egyes feministák más véleményen vannak -, hogy a biológiai alkat sorssal is együtt jár. Ez nagyon képszerűen kifejeződik nemi szerveink felépítésében is. Magot hordozunk, s arra teremtettünk, hogy elvessük azt. Ez a biológiai tény mélyen bevésődött a férfiak pszichéjébe: tudjuk, hogy magvetők vagyunk, valami újat kell teremtenünk és nemzenünk, hogy végül megláthassuk, amint az felnövekszik.
A férfi egyik igen jelentős részét úgy kell értelmezni, mint az élet eszközét. A férfienergia inkább instrumentális, a női inkább kapcsolatorientált. A férfi energiaadó. Energiát adni szellemi aktivitást jelent. Ez az energia nem az agyból ered, hanem abból az erőközpontból, amit a keleti vallások ,,szívcsakrának'' neveznek, a személyiség középpontjából. S hogy magunkat az energia és az inspiráció adójaként megélhessük, ehhez magunkat - amint azt a haszid zsidók merészen kimondják - ,,Istenként'' kell megélnünk. Ez azt jelenti: képesnek kell lennünk arra, hogy Mennyei Atyánkkal azonosítsuk magunkat, hinnünk kell abban, hogy bennünk él a Szentlélek - ez pedig azt jelenti, hogy bíznunk kell saját lelkünkben. Egy haszid mondás így szól: ,,Amikor imádkozom, Isten vagyok.'' Az ima lényegét tekintve maga az Isten. Az ima nem arra irányuló törekvés, hogy Isten elégedett legyen velem, nem is Istenhez való beszéd. Az ima nem más, mint Isten énbennem. Keresztény megfogalmazással élve: a Szentlélek munkálkodása. A Rómaiakhoz írt levélben ez áll: ,,Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.'' (Róm 8,26) Az igazi imádság az isteni Szellem fohászkodása bennünk. Maga a Szentlélek tevékenykedik bennünk, ő az ima adománya.
Sok ember elégedetlen az imaéletével. Az ilyenektől meg szoktam kérdezni: ,,Vágysz-e arra, hogy valóban imádkozzál?'' Mindaddig, amíg érezzük magunkban az ima s az Isten iránti sóvárgó vágyakozást, a Szentlélek is munkálkodik bennünk. Ha ez a vágyakozás hiányzik, a szellemi valóság el van zárva tőlünk.
Jézus mint Isten fia mélységesen tudatában volt ennek. Éppenséggel ő maga a ,,Hős'', a ,,Vad férfi''. Mindkét, a korábbiakban ismertetett út végül Jézushoz vezet. Ő az, aki a kettőt tökéletesen egyesítette magában.
Ha elővesszük valamelyiket a négy evangélium közül, s csak úgy találomra felütjük a közepén, hamarosan megtapasztalhatjuk - anélkül, hogy valami rendkívüli dolgot akarnék most belemagyarázni az Írásba - miként testesíti meg Jézus az elgondolható legszebb egyensúlyt a férfiasság és nőiesség között. Egyszer a pusztában látjuk őt elmélkedve, azután szelíden és együttérzően beszél egy asszonyhoz, majd határozott szigorral lép fel a farizeusokkal szemben. Elköteleződik, gyógyít és harcol - majd újra visszavonul az ima csendjébe, Isten anyaölébe, ahol feltöltődhet, kipihenheti magát. Itt egészen passzív, odafigyel, megért és megértetik. Ekképpen mozog állandóan Jézus az evangéliumokban a két pólus között. Az ima megtapasztalása, bizonyos misztikus élmények, az Istennel való egyesülés momentuma nélkül az aktivitás, az elhatárolódás és tárgyilagosság csapdává válik. Szükségünk van az Atyával való egység belső megtapasztalására ahhoz, hogy megóvjuk magunkat a téves férfiasságtól. Ezt a belső tapasztalást a következő szavakkal is ki lehetne fejezni: ,,O.K. Fújd ki magad. Nem kell mindig bizonyítanod, nem kell mindig teljesítened, nem kell mindig kiérdemelned a papa szeretetét (hiszen az már úgyis megvan).'' Enélkül a mélységes lelki nyugalom nélkül nem létezik igazi férfiasság. A férfi lelke Istennel szemben női lélek. Minden nagy misztikus így látta ezt. Ám ugyanakkor a legmélyebb nőiesség eme bennünk rejlő helyén szunnyad a legmélyebb férfiasság is. Férfiak és nők többnyire különböznek egymástól, mielőtt rálépnének az útra. Az út végén hasonlatossá válnak egymáshoz, s felfedezik lelki rokonságukat. A mély férfiasság és a mély nőiesség már nem viszálykodik egymással. Képes arra, hogy felismerje, elfogadja és szeresse a másikat. Kölcsönösen kiegészítik és gazdagítják egymást.
A belső út mindkettő számára ama, a lélek legbelső helyére vezető utat kell hogy jelentse, ahol az Atya nevünkön szólít bennünket, ahol az Atya fiának és lányának nevez bennünket, ahol az Atya hisz bennünk. A fiú csak akkor képes hinni az Atyában, ha az Atya előtte már hitt őbenne. Az Atyának kell az első lépést megtennie.
Nemrégiben azt mondta nekem egy pszichiáter, hogy társadalmunkban a legtöbb serdülő már tizenhat éves korában elveszíti az apja iránti tiszteletet. Tizenhat évesen eleget tapasztaltak már az apák belső autoritásának hiányából, így nem képesek többé felnézni rájuk. A fiú csak azt tudja visszaadni apjának, amit tőle kapott.
Keresztény hitünk lényege a Szentháromság misztériuma. Ez az Atya és Fiú szeretetfolyamának tökéletes kölcsönösségét foglalja magába. Az Atya szeretete, amit Jézus megmerítkezése során él meg, képessé teszi arra, hogy ő maga is tökéletesen átadja magát az Atyának. Azt tudja mondani az Atyának, amit tőle is hallott. Egy ízben ki is mondja: ,,Csak azt mondom, amit az Atyától hallottam.'' Keresztelésünkkor azt mondták nekünk, hogy az Isten gyermekei vagyunk. Egy egész élet szükséges ahhoz, hogy megtanuljunk hinni keresztségünkben. Nem arról van szó, hogy kiérdemeljük a keresztséget - hiszen azt már megkaptuk -, hanem arról, hogy higgyünk abban, amiről a keresztség szól. ,,...Az Ő fiai vagyunk.'' (ApCsel 17,28) Ő a mi atyánk. Ami egyszer Isten volt, az most Istenen kívül van: mi vagyunk az. A kereszténység nem azt jelenti, hogy az embereket ennek valóságába kell belekényszeríteni. A kereszténység azt jelenti: tudatni kell ezt a tényt. Boldog, aki hallja és elfogadja ezt. Keresztényként az örömhír hirdetői vagyunk: megmondjuk az embereknek, hogy ők Isten fiai és lányai.
Pusztán funkcionális egyházunkban mindent a feje tetejére állítottunk. Sok ember van, aki egy életen keresztül próbálja kiérdemelni azt, ami már régóta az övé. Próbálunk méltóak lenni Atyánkhoz. Sohasem lehetünk méltóak az Istenhez, hiszen mindig is a gyermekei voltunk.
Talán kissé pszichologikusan és szociologikusan cseng mindaz, amit mondok, ám ez a kendőzetlen Evangélium. Talán azért is hiányzik belőlünk a férfienergia, mert nem értettük meg a valódi Evangéliumot. S talán azért nem tudtunk hinni az Evangéliumban, mert nem volt olyan apánk, aki bennünk hitt volna. Pál apostol mondja a Rómaiakhoz írt levelében: ,,Hogyan is tudnánk hinni, ha senki nem mondja ezt nekünk?''